Úton Világos felé
Görgey Artúr (1818-1916) honvéd tábornok, hadügyminiszter. Az 1848/1949-es forradalom és szabadságharc idején több alkalommal is volt a hadsereg fővezére. A márciusi események első napjaiban még Bécsben és Prágában tartózkodott. Ezen a tavaszon változtatott a nevén. „A nemesi Görgey helyett a Görgei alakot választotta és megmaradt ennél a névalaknál szinte haláláig.”
Görgey István a hadvezér testvér-öccse az 1910-es évek kezdetén aztán „visszaipszilonosította” bátyjának a nevét. Görgey Artúr a kormánynak a honvédség szervezéséről szóló szózata és az 1848. május 17-i felhívására elindult Toporcról Pestre, hogy aztán elkezdődjön nagy ívű pályafutása, melynek során „sokadmagával üstökösként lobbant fel az égre, hogy utána soha többé ne térhessen vissza hazájának társadalmi, politikai életébe, hogy soha többé ne állíthassa rendkívüli tehetségét az ország szolgálatába.” Életével részletesebben a „szövegmagyarázat” foglalkozik1. A feldolgozás bemutatja a hadvezér emlékei alapján azt az utolsó utat, amelyet a magyar hadsereg a világosi fegyverletételig megtett. Ebben részleteket ismerhet meg az olvasó Görgey „életem és működésem” c. művéből.
Az előzmények
„Utolsó találkozásom Kossuthtal2
Augusztus 10-én este az intézkedések az Újarad alatt álló osztrákok ellen 11-én hajnalban kezdődő támadás éjjeli előkészületeihez már a főhadiszállásból eljutottak az egyes hadtestekhez, mikor Kossuth kormányzó azonnali személyes tanácskozásra hivatott magához Arad várába.
Teljesítettem az utasítást, és ugyanabban a szobában találtam rá a kormányzóra, amelyből néhány órával ezelőtt távoztam, hogy őt és a minisztereket a fővezér-választásban jelenlétemmel ne feszélyezzem. Azóta a miniszterek is eltávoztak, és Kossuth egyedül maradt.
Négyszemközt akart találkozni velem.
Valószínűleg ekkor láttam őt utoljára életemben. Azt hittem Kossuth azért hivat, hogy a fővezérválasztásról szóló legújabb kormányhatározatot tudassa velem, és azután a közvetlen jövőben esedékes hadműveleteket beszéljük meg - de ez a feltételezésem tévesnek bizonyult. Azt, hogy az iménti minisztertanácson engem választottak meg fővezérré, én csak Karintiában tudtam meg; és nem a jövő volt az, amiről Kossuth a négyszemközti találkozón elmélkedni kezdett, hanem már csak a múlt.
Miután röviden összefoglalta a tehetségével és fáradhatatlan buzgalmával kivívott valóban nagyszerű sikereket - melyek nélkül a honvédelem már Ausztriában egymagával szemben is kimerült volna -,
azt állította Kossuth,
neki ahhoz, hogy az oroszokat és osztrákokat egyszerre kiverhesse az országból csak egy dolog hiányzott: az én bizalmam. Megemlékezett arról az időről, mikor (Tiszafüreden, 1849. márciusának elején) felszólított engem, mondjam meg őszintén, ha a legfőbb hatalomra vágyom, mert akkor ő maga fog számomra pártot alakítani, és ez a párt egész Magyarország lesz. Megemlékezett arról a feleletről is, melyet neki felszólítására adtam (azt, hogy nincs oka bennem vetélytársat látni), de azt mondta, hogy nem voltam őszinte iránta; emiatt volt lehetetlen, hogy velem egyetértésre és megegyezésre jusson; s egyedül ennek a következménye, hogy Magyarország nem tudta ellenségeit megrontani, hanem maga jutott a végromlás szélére.
Sokat és sokfélét beszélt Kossuth
Ebben az értelemben, és világosan láthattam belőle, mennyivel könnyebb neki a haza elvesztését az én nyakamba varrni, mintsem bűnbánón bevallani: arra csábította a nemzetet, hogy a maga törvényes igazát odadobja egy olyan eszme kedvéért, melynek megvalósításához nem volt elég ereje.
Ez a felismerés azt a végzetes kilátást nyitotta meg számomra, hogy valószínűleg nekem kell ezután a kormányzó vétkeiért bűnbakul szolgálni; de ugyanakkor Kossuth állításának képtelen volta - hogy számára (kinek fején, mint mondogatta, töviskorona volt a hatalom koszorúja) már puszta kételkedés kijelentésem őszinteségében, hogy nem vágyom a legfőbb hatalomra, lehetetlenné tette a velem való egyetértést és megegyezést, azt ugyanis, hogy ne mondja ki Magyarország elszakadását Ausztriától -, nos ebből a képtelenségből azt a reményt merítettem, hogy Kossuth maga lesz az, aki (sajátságos logikájánál fogva) minden rám tukmált bűnét idő jártával lassankint le fogja szépen szedegetni rólam.
Válaszomban
egyes-egyedül arra szorítkoztam, hogy biztosítsam Kossuthot: akkori feleletem, melyet március elején Tiszafüreden adtam kérdésére, hogy kívánok-e kormányozni helyette - bármennyire kételkedjék is benne -, őszinte volt, és hogy meggyőződésem szerint Magyarország ügye aligha jutott volna idáig, ha ő nem táplál alaptalan kételyeket őszinteségemmel kapcsolatban, hanem követi azt a tanácsomat, hogy maradjon meg a nemzet alkotmányos igazának megvédelmezése mellett………….
Egymás után három kérdést szegezett nekem.
Először azt kívánta tudni, mit tennék, ha a kormány Bem3 altábornagyra ruházná a főparancsnokságot.
Kijelentettem neki, hogy nem magyar embernek főparancsnoki kinevezését ebben a pillanatban egyenlőnek tartanám tulajdon elmozdításommal a parancsnokságom alatt álló hadsereg éléről és menten leköszönnék; mert nekem ahhoz,hogy továbbra is részt vegyek a hadviselésben, biztosíték kell arra nézve, hogy a háborút nem fogják még akkor is, amikor már erkölcsi előnyöket sem lehet kivívni vele, egyedül személyes - és nemzeti - érdekek szolgálatában tovább folytatni.
Ezután azt kérdezte Kossuth, mit tennék, ha a hír, melyet ő Dembinszki4 hadseregének temesvári győzelméről kapott, igaznak bizonyul, ha a parancsnokságom alatt álló hadsereg egyesülése a másikkal megtörténik, és ha a két hadsereg fölötti fővezérséget énrám bíznák.
Akkor - mondtam - támadni fogok minden erőm megfeszítésével, de egyedül csak az osztrákok ellen.
És ha Temesvárnál az osztrákok győztek? - kérdezte utoljára Kossuth.
Akkor leteszem a fegyvert - volt a válaszom.
Én pedig főbe lövöm magamat! - mondta Kossuth.
Én komolyan vettem a dolgot, és igyekeztem őt lebeszélni róla: módjában áll még külföldön is hasznára lenni a nemzetnek. Az öngyilkosság helyett nyomatékosan azt tanácsoltam neki, hogy meneküljön. Sőt életének megmentését egyenesen hazafias kötelességként iparkodtam feltüntetni. Az is volt valóban, de, hogy milyen értelemben, azt Kossuth, úgy látszik, nem sejtette………….
A vigasz, hogy fáradozásom eredményes - ha ugyan nem fölösleges volt - egyenlőre bizonytalan maradt. Kossuth ugyanis életben maradásával, életének meneküléssel való megmentésével kapcsolatos rábeszéléseimre mit sem látszott hajlani.
Nemsokára el is bocsátott, anélkül, hogy kétségbeesett szándékának óhajtott megváltoztatását velem tudatta volna.
Néhány órával később
Kossuth tudomásulvétel céljából megküldte nekem gróf Guyon5 tábornok jelentését a Dembinski hadseregének augusztus 9-én Temesvárnál az osztrákok ellen vívott csatája eredményéről.
Gróf Guyon tábornok saját kezűleg írt jelentésének szövege szerint a Dembinski-féle hadsereg nem létezett többé.
Ezért, mihelyt Guyonnak Kossuthoz írt jelentését megkaptam, elhatároztam, hogy a parancsnokságom alatt álló hadsereggel – amelyhez Aradon egy tartalék hadosztályt csatoltak – leteszem a fegyvert, hogy ezzel a most már haszontalan küzdelemnek mennél hamarabb vérontás nélkül véget vessek, hogy az ország, melyet megmenteni többé nem tudok, legalább a háború további iszonyaitól megmeneküljön. Abban a pillanatban,
mikor én Kossuth előtt elhatározásomat kimondtam,
hogy ha az én értesülésem Dembinski hadseregének veresége felől igaznak bizonyul, leteszem a fegyvert, életem a szó szoros értelmében az ő kezében volt. A négyszemközti tanácskozás, melyen kijelentésem elhangzott, Kossuth tulajdon lakószobájában történt az aradi várban. A vár parancsnoka Damjanich tábornok volt. Ő a komáromi viszályok óta határozottan ellenfeleim közé tartozott. Aradvár őrsége olyan csapatokból állt, akik engem nevemről is alig ismertek. Személyem iránti rokonszenvről ezeknél a csapatoknál szó sem lehetett.
Kíséretem, amellyel én Kossuth utasítására a várba siettem egyetlen segédtisztből állt. Mindennek ellenére Kossuth hagyta, hogy szabadon visszatérjek a várból óaradi főhadiszállásomra.
Még csak kísérletet sem tett rá, hogy esetleges fegyverletételi szándékomról lebeszéljen. Azt mondta ugyan, hogy agyonlövi magát, ha én leteszem a fegyvert.
De arra, hogy kijelentésével eltántorít szándékomtól, az után a csekély személyes vonzalom után, melyet 1849. április 14-e óta iránta éreztem, nem számíthatott; és én ezt a nagyhangú kijelentést Kossuth korábbi ismert és ismételt kijelentése természetes következményének tartottam, hogy ő nem tud sem a hazán kívül, sem a hazában élni, ha Magyarország szolgasorba jut.
Ha Kossuth határozottan ellenzi a fegyverletételt, nem engedi meg, hogy én szabadon elhagyjam a várat……… és a várból óaradi főhadiszállásomra való akadálytalan visszatérésem ténye is, szigorúan véve talán csak Kossuth azon meggondolásának tanúbizonyságául szolgálhat, hogy ha engem eltesz láb alól, valami még szomorúbbat idéz elő még az általam Dembinski hadseregének veresége esetére elhatározott fegyverletételt is.”
Görgey könyvében azt fejtegeti, hogy Kossuth azt az elhatározását is tudta, hogy augusztus 11-én hajnalban az Újarad alatt álló osztrák seregtestet megfogja támadni. Ezt, a szándékát -mint írja - az augusztus 10-i délutáni minisztertanácson világosan ki is fejezte. A Kossuthtal -még aznap este - négyszemközt tartott utolsó beszélgetésen pedig már jelentést is tett a kormányzónak, a másnap aug. 11-én hajnalban tervezett támadással kapcsolatos utasításokról.
A kormányzó azt is tudta, hogy ő leteszi a fegyvert, ha a Dembinski-féle hadsereg veresége igaznak bizonyul. „Kossuth mégis, néhány órával négyszemközti tanácskozásunk után és még augusztus 11-ének hajnala előtt, megküldte nekem tudomásulvétel céljából gróf Guyon tábornok említett jelentését felbontva - tehát kétségkívül azután, hogy ő maga elolvasta.
Ha Kossuth a küzdelmet folytatni akarta, ha ellene volt a fegyverletételnek, akkor a jelentés tartalmát titkolnia kellett volna. És velem végképp nem lett volna szabad közölnie………….
És mivel érthetően azon kellett lennem, hogy még a látszatát is elkerüljem, hogy az elhatározott megadás hazaáruló tett, az államban létező legfőbb tekintély elleni lázadás cselekedete, írásban felszólítottam a kormányzót, hogy annak rendje módja szerint köszönjön le, s ruházza rám a legfőbb hatalmat.”
Görgey ezt a felszólítást abban a reményben tette, hogy „Kossuth átlátja, az ő személyére nézve mindegy, de a fegyverletétel szempontjából korántsem közömbös, hogy Magyarország kormányzójaként, vagy egyszerű magánemberként lövi-e magát fejbe.
De Kossuth leköszönés helyett úgy tett, mintha felszólításomat meg sem kapta volna, és egy tőle, mint kormányzótól aláírt és miniszteri ellenjegyzéssel ellátott hivatalos okiratot küldött át nekem,
mely szerint az ideiglenes kormány engem végleg Magyarország összes hadainak főparancsnokává nevez ki, és föltétlen teljhatalmat ad békét kötni - de csak az oroszokkal.”
Görgey ennek az okiratnak az átvétele után Csányi6 közlekedési miniszterhez ment, aki helyeselte indokait. Nevezetesen azt, hogy Kossuth mondjon le és ruházza rá a legfőbb hatalmat. Arra kérte Csányit „értesse meg a kormányzóval, hogy sokkal kisebb csorbát ejt személyes méltóságán, ha belátja, hogy mostani állásában már semmiféleképp nem használhat a nemzetének, és állásáról önként leköszön, mint ha dőrén ragaszkodva egy olyan hatalom árnyékához, amelynek értékét az ellenség győzelmei már semmivé tették, nyilvános megaláztatásnak teszi ki magát.”
Csányi megígérte Görgeynek „mindent elkövet azért, hogy a kormányzó a miniszterekkel együtt önként lemondjon.
És szavának is állt, mert már augusztus 11-én délután kezembe volt a leköszönő okirat, Kossuthnak és a miniszterek többségének saját kezű aláírásával.”
Az ideiglenes kormány leköszönését és a legfőbb polgári és katonai hatalom Görgey kezébe történő egyesítését két kiáltvány tette közhírré.
Kossuth a kormány „búcsú-kiáltványában” elismerte: „nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát a siker reményével folytassuk.”
Miután Görgey megkapta az ideiglenes kormány leköszönő okiratát „és azt a szolgálati jelentést is, hogy Kossuth már elutazott, levelet írt gróf Rüdiger orosz7 lovassági tábornoknak;”ez a következő lényegesebb pontokat tartalmazta:
az értesítést, hogy Magyarország ideiglenes kormánya leköszönt és a legfőbb hatalmat nekem adta át;
azt az indokolt kijelentést, hogy kész vagyok föltétlenül letenni a fegyvert;
a cár nagylelkűségére és igazságérzetére való hivatkozást a nemzetnek, és különösen a magyar hadsereg korábban osztrák szolgálatban álló tisztjeinek érdekében - a magam személye kivételével;
azt a világos kikötést, hogy a fegyverletétel csakis orosz csapatok előtt menjen végbe;
a hadsereg menetrendjét augusztus 12-re, 13-ra és 14-re (Világos, Borosjenő, Bél) azért, hogy gróf Rüdiger lovassági tábornok maga csapataival közénk és az osztrákok közé húzódjon, és minket az osztrákoktól elválasszon;
és óvatosságból azt a megjegyzést,hogy - ha ezt a mozdulatot az osztrákok megtalálják hiúsítani - én az osztrák támadásokat visszaverem, és a jelzett útvonalon Nagyvárad felé húzódom, hogy az orosz hadsereg körzetébe jussak.”
A haditanács - amelyen Görgey nem vett részt - nehogy befolyásolja a tábornokokat döntésükben - elfogadta fogalmazványát.
„A haditanács azért hagyta jóvá az orosz hadtestparancsnoknak címzett levelem elküldését, mert a haditanács minden egyes tagja átérezte, hogy itt most azt kell eldönteni, végül az orosz vagy az osztrák hadvezért illesse az a legfőbb tisztesség, melyet ellenég az ellenségnek megadhat; és mert a haditanács minden tagja emlékezett rá, hogy az osztrák hadvezér, báró Hajnau8 táborszernagy már magyarországi működésének legelső megnyilatkozásaival (az ismeretes pozsonyi akasztásokkal) érdemtelenné tette magát erre a legfőbb tisztségre.”
Aztán augusztus 11-én este 8 órakor „három hadikövetünk” útra kelt óaradi főhadiszállásunkról, hogy megvigye levelemet gróf Rüdiger lovassági tábornok, orosz hadtest parancsnoknak.
Görgey ezután előzetesen értesítette Damjanich9 tábornokot a hadseregnek küszöbön álló, az oroszok előtti föltétlen megadásáról. „Ö önként kijelentette, hogy ebben, mint Aradvár parancsnoka, a hadsereg példáját követni szándékozik.”
A hadsereg „Óarad városában és körötte elfoglalt felállításából elindult a Világosra vezető országúton; augusztus 12-én hajnalban Világos alá ért, és a helység közelében ütött tábort, csatarendben, arccal és előörseivel Arad felé. Itt az egész hadsereg másnap (augusztus 13-án) késő reggelig egy helyben maradt………..
Az augusztus 12-ről 13-ra virradó éjszaka gróf Rüdiger lovassági tábornok hadtestének vezérkari főnöke megjelent nála Világoson, hogy a másnapi fegyverletétel színhelyében kölcsönösen megállapodjunk. Megbeszélésünk a következőkkel zárult:
A parancsnokságom alatt álló magyar hadsereg fegyvereinek önkéntes lerakása Szöllős helység közelében megy végbe, ott, ahol a Kisjenőről Zarándon át, illetve Világosról Újpankotán át Borosjenőre vivő két út egyesül; mégpedig a Szöllös déli része és a világosi utat átmetsző Malom-csatorna közt elterülő síkságon.”
A fegyverletétel
1849. augusztus 13-án délelőtt 10 óra és 11 óra közt hagyták el utolsó táborhelyüket annak a hadseregnek a megrendült maradványai, (szerk. megj.: kb. 30-40000 fő), amelynek győzelmei megóvták ugyan Magyarországot attól a gyalázattól, hogy megadni elmulassza Az olmützi oktrojált alkotmányra10 az illő feleletet, s mindazt is lehetővé tették Kossuthnak, hogy a törvényes igazságért folyó küzdelemnek olyan fordulatot adjon, amellyel ő (Kossuth) -kiforgatván a nemzetet törvényes igazából - csakis Ausztria kormányának és nem önnön hazájának köszönetére szolgált rá.
Magam egy csoport tiszt kíséretében, akiket a szolgálat nem kényszerített közvetlenül a csapatokhoz, lóháton előre siettem Szöllős felé. Újpankota közelében
egy orosz hadikövettel találkoztunk;
gróf Rüdiger lovassági tábornok nevében felszólított, jelentsem ki élőszóval mégegyszer és utoljára, hogy csakugyan komoly szándékom a megállapított helyen letenni a fegyvert. Tartózkodás nélkül megadtam a kívánt nyilatkozatot; és, hogy a hadikövetet teljesen meggyőzzem kijelentésem őszinte voltáról, arra kértem, legott vezessen főnökéhez. A hadikövet erre késznek mutatkozott, és velünk tartott, mialatt kíséretemmel az említett szöllösi Malom-csatornáig nem értünk. Itt elvált tőlünk, s előre vágtatott, hogy megvigye válaszomat főnökének……..
Nemsokára visszatért, és értésemre adta, hogy gróf Rüdiger lovassági tábornok engem csapatai élén vár. Kísérőimtől követve, a megjelölt irányban előre vágtattam….. A következő pillanatban egy magános lovas kivált a többi közül és felénk indult.
Kíséretem megállt;
én egyedül közeledtem a magános lovashoz, üdvözöltem és megneveztem magamat, mert föltételeztem, hogy magával gróf Rüdiger lovassági tábornokkal, az orosz hadtestparancsnokkal állok szemtől szembe.
Úgy is volt. Gróf Rüdiger nemes indulattól lehetett eltelve, és helyzetem nyomasztó súlyán, amennyire lehet, könnyíteni akart; mert legelső hozzám intézett szavai arról biztosítottak, hogy ő őszintén átérzi és teljesen méltányolja azokat az indokokat, melyek minket arra bírtak, hogy önként lemondjunk a harc folytatásáról és szavai megerősítésére kezet nyújtott.
Kíséretem soraiból önkéntelen kiáltás hangzott fel arról az örvendetes meglepetésről árulkodva, mellyel a győztes részéről a legyőzöttel, az ő szerencsétlen vezérükkel szembeni tisztelet megnyilatkozását szemlélték…………
Mindezért én gróf Rüdiger lovassági tábornoknak sorstársaim nevében is köszönetet mondtam.
Azzal a kérdésemmel, nincs-e a parancsnokságom alatt álló hadsereg felállását illetően valamilyen külön kívánsága, s azzal a válaszával, hogy a fegyverletételünk alakiságait teljesen tetszésemre bízza, be is fejeződött az egyetlen beszélgetés, mely gróf Rüdiger lovassági tábornok, az orosz hadtest-parancsnok közt és köztem a fegyverletétel előtt történt. A magyar hadsereg eleje ezalatt lassan közeledett a Malom-csatornához……. A felhőtlen ég boltjáról letűző nyári nap semmi szellő által nem enyhített rekkenő hősége rendkívül késleltette a csapatok menetét. Aztán meg nem is volt többé nekik miért sietni.
Mire a magyar hadsereg utolsó osztagai átvonultak a csatorna hídján, a nap már leáldozóban volt.
1849. augusztus 13-án az esti szürkületen egy orosz hadtest parancsnoka előtt, gróf Rüdiger lovassági tábornok tartott szemlét a parancsnokságom alatt álló magyar csapatok felett.
De a huszár talpon állt a lova fejénél, kardja a nyeregkápára volt akasztva; a gyalogság fegyvere gúlában; az ágyuk mind szorosan egymás mellett védtelenül; és védtelenül hevertek a zászlók is a fegyvertelen hadsorok előtt.
Fegyverletétel után
Engem az augusztus 13-ról 14-re virradó éjszakán vittek át, a fegyverletétel többi résztvevőjét pedig 14-én a Zaránd melletti orosz táborból Kisjenőre.
Az augusztus 15-re virradó éjszakán kénytelen voltam egy orosz törzstiszt felügyelete alatt kocsin Kisjenőről Nagyváradra, az orosz hadsereg főhadiszállására indulni orvosom, akinek segítségére még mindig rászorultam és három-négy tiszt közvetlen környezetemből engedelmet kapott, hogy elkísérjen.
A többi hadifogoly tábornokot, tisztet és polgári személyeket augusztus 14-én Kisjenőn falragaszok útján felhívták, készüljenek rá, hogy augusztus 15-én reggel ők is Nagyváradra indulnak. Amint utóbb értesültem augusztus 15-én csakugyan indították őket, de Nagyszalontáról váratlanul visszavitték őket a Nagyváradtól nyolc mérföldnyire délnyugatra lévő Sarkadra; én pedig Nagyváradon hiába vártam a viszontlátást bajtársaimmal.
Én közben az Aradon augusztus 10-ről 11-re virradó éjszakán eltökélt szándékomat, hogy a reménytelen háború gyors és vérontás nélküli bevégzésére megadjam a lökést, következetesen megvalósítottam.
Saját kezű leveleim úton voltak
a még magyar kézen lévő várak, illetve az orosz hadsereg hadműveleti területén elszigetelten álló magyar seregtestek parancsnokaihoz. Az utóbbiakat egyenesen arra szólítottam, hogy kövessék példámat. A várak parancsnokaival, amennyire emlékszem, csupán egyszerűen a tényeket közöltem, mégpedig két okból: mert nem hagyhattam figyelmen kívül sem az ellenségtől veszélyeztetett vár parancsnokának kivételes, független állását, sem azt a lehetőségét, hogy az erőd birtokában kedvező föltételeket csikarhat ki………….
Nagyváradra való kényszerű megérkezésem mindjárt első napján (augusztus 15-én) megparancsolta az orosz hadvezér, hogy elébe vezessenek; és ámbár eleinte heves szemrehányásokkal halmozott el fegyveres ellenállásom megátalkodottsága miatt, és kereken kijelentette, hogy ezáltal mind magam, mind társaim életét eljátszottam: mégis rögtön áttért meghódolásunk önkéntes elhatározásának méltánylására, és szavait azzal a - részemről sem közvetve, sem közvetlenül nem keresett - ígérettel végezte, hogy közbeveti magát kegyelemért, de egyedül számomra.
És alig telt bele nyolc nap,
és egy tiszt az orosz hadvezér kíséretéből azt az üzenetet hozta, hogy őfelsége, a cár megkegyelmezett nekem; továbbá, hogy őfelsége, a cár elsőszülött fiát; a trónörökös-nagyherceget azzal a küldetéssel bízta meg, hogy őfelsége, az osztrák császár bocsánatát is eszközölje ki számomra, és hogy, ha ez nem sikerül, engem őfelsége, a cár parancsából Oroszországba visznek.
Ekkor az említett tiszt elkérte kardomat, és tudtomra adta herceg Paszkevics11 tábornagy őfőméltóságának azt az óhaját, hogy vegyem le a honvédegyenruhát, és ezentúl polgári öltözetben járjak.
Újabb néhány nap múlva Andrássy Norbert osztrák őrnagy (báró Haynau táborszernagy szárnysegédje) a következő két okiratot adta kezembe:
I.
Görgey Artúr Úrnak
A cs .királyi hadsereg főparancsnoksága
186/titkos
Őfelsége, legkegyelmesebb uram és császárom, vele született legfelsőbb kegyességéből
bocsánatot ad önnek.
Magyarországon tartózkodnia azonban nem szabad, hanem erre a célra más korona-
Országot, mégpedig egyelőre Karintiát jelölik ki, és Ön Andrássy cs.kir. őrnagy úr kíséretében haladéktalanul oda fog utazni.
Családját és poggyászát magával viheti.
Az aradi főhadiszálláson, 1849. augusztus 26-án
Haynau táborszernagy
II.
Görgey Artúr hitvesével együtt köteles báró Haynau táborszernagy és főparancsnok
Őnagyméltósága szárnysegédjének, Andrássy Norbert őrnagy úrnak kíséretében addig a
helységig utazni, amelyet az említett szárnysegéd úr kijelöl.
Nagyváradon, 1849. augusztus 27-én
Gróf Szirmay István, cs.kir.alezredes és a nagyméltóságú cs.kir.országos főbiztos, gróf
Zichy Ferenc úr helyettese
Az utóbbi okiratot az osztrák kormányt az orosz hadsereg főhadiszállásán képviselő hatóság állította ki.
Ezek után Andrássy őrnagy Nagyváradról Krakkón és Bécsen át Klagenfurtba hozott.
A huszár és honvéd legénység őrmestertől és tüzérmestertől lefelé (azok is, akik azelőtt osztrák szolgálatban voltak) mindjárt a fegyverletétel utáni első napokban amnesztiát kapott.
De a tábornokokat és tiszteket továbbra is fogva tartották. Báró Haynau táborszernagy alkalmasabb időpontra tartotta fenn magának sorsuk eldöntését. A fenntartás gyalázatos jelentése felől nem volt kétségem.
Ameddig boldogtalan bajtársaim, csakúgy, mint jómagam is, orosz hadifogságban voltak, mindig azt reméltem, rábírhatom herceg Paszkevics tábornagyot, hogy befolyását, melyet énrám pazarolt, bajtársaim érdekében vesse latba. Abból a föltevésből indultam ki, hogy az orosz hadvezér azért csak az én megmentésem érdekében járt közbe, mert azt hitte, hogy a fegyverletétel az én korlátlan akaratomnak volt kényszerű következménye.
Legelső feladatom az volt,
hogy őt ennek éppen az ellenkezőjéről meggyőzzem. Elmondtam neki, hogy bajtársaim szabad akaratukból egyeztek bele a harc megszűntetésébe; közreműködtek a fegyverletétel végrehajtásában, és hogy az ő belegyezésük és közreműködésük nélkül lehetetlen lett volna az egész dolog. És nyíltan kijelentettem neki, hogy a nekem szánt kegyelemnek szememben pillanatnyilag semmi értéke sincs, kivált akkor, ha bajtársaimat báró Haynau táborszernagy kezébe kiszolgáltatják.
Herceg Paszkevics tábornagy
tagadhatatlan nagylelkű hajlamai ellenére,amelyekről a bajtársaim által és általam az orosz táborban tapasztalt emberséges bánásmód is fényes tanúbizonyságot tett, többször ismételt kérésemre mindannyiszor egy és ugyanazt a lesújtó feleletet adta:
hogy kérelmemet és a támogatásra felhozott érveket sajnos lehetetlen figyelembe vennie. És mikor aztán egy napon a magyar hadifoglyokat csakugyan kiszolgáltatták az osztrákoknak, akkor én - jóllehet tudtam, milyen nemes hangon folyamodott kegyelemért herceg Paszkevics tábornagy egyenesen őfelségéhez, az osztrák császárhoz, bajtársaim érdekében - az ő sorsuk miatt már csak azért is kétségbeejtő, mert időközben olyan dolgok történtek, amelyek hordereje egymagában is elegendő volt a szerencsétlenek életét a lehető legnagyobb mértékben veszélyeztetni.
Damjanich tábornok, Arad várának parancsnoka
a maga elhatározását, hogy egyedül orosz csapatoknak adja át a várat, mindjárt a világosi fegyverletételkor tudatta gróf Rüdiger lovassági tábornokkal. Az alkudozással megbízott Buturlin orosz tábornok Damjanich tábornokhoz írt levelemmel augusztus 15-én megérkezett Aradra, és még ugyanaznap megkötötte a kapitulációt, mely szerint Arad őrsége kötelezte magát, hogy augusztus 17-én délután az erődöt feltétel nélkül átadja - de csupán orosz csapatoknak -, Buturlin tábornok pedig azt a kötelezettséget vállalta, hogy a vár feladásakor osztrák katonaság nem lesz jelen.
De a várat a Maros bal partján egy osztrák hadtest, gróf Schlik altábornagyé zárta körül. Az osztrák tábornok már az oroszok előtt megadásra szólította fel a várat, de határozottan elutasító feleletet kapott. Mikor aztán báró Haynau táborszernagy közvetlenül ezután avár őrsége és Buturlin orosz tábornok közti várfeladási szerződésről értesült, olyan parancsot adott gróf Schlik altábornagynak, melynek végrehajtása Buturlin tábornokot abba a kínos helyzetbe hozta volna, hogy vagy az aradi várőrségnek adott szavát (hogy a vár feladásakor osztrák csapatok nem lesznek jelen) nem váltja be, vagy pedig csapataival gróf Schlik altábornagy hadtestével szembeszáll.”
Ezután Görgey arról ír, hogy gróf Rüdiger lovassági tábornok - felfogva az előállt nehéz helyzetet - egy tisztet küldött Temesvárra az osztrák főhadiszállásra azzal a megbízatással, hogy bírja rá Haynaut a Schlik altábornagynak adott parancs visszavonására. A követ azonban a tábornagyot „annyira csökönyös kedvébe találta”, hogy az orosz követ az utolsó pillanatban volt csak képes a parancs visszavételét kicsikarni.
Haynauról így fogalmaz: „Mert minden, amit én báró Haynau táborszernagy gondolkodás - és cselekvésmódjáról hallottam, csak fokozta azt az aggodalmamat, hogy mikor ő bajtársaim sorsa fölött dönt, minden sértésért, amelyet (kivált önszeretetén) a fegyveres oroszok ütöttek -a fegyvertelen magyarokon áll bosszút.
És ő ezt a belső ösztönét mindaddig, míg az én megkegyelmezésem csak Oroszországban volt érvényes és Ausztriában nem - féktelenül követhette, mivel a ráruházott jus gladdii leggátlástalanabb alkalmazását is úgy lehetett feltüntetni, mint a „szabad egységes Ausztria” államérdekének feltétlen következményét.
De attól a pillanattól fogva, mikor őfelsége, az osztrákok császára is megkegyelmezett nekem: meggyőződésem szerint már nem volt az osztrák államérdek feltétlen követelménye a jus gladii uralma azok fölött is, akik Ausztria ellen az én parancsaimra küzdöttek.”
Kossuth a Török Birodalom területén
Kossuthot menekülésében a lengyel légió segítette. Teregováról Orsovára ment, s augusztus 17-én, amikor a fegyverletételről biztos hír érkezett, átlépte a török határt. „Menekülők rajai követték. Kossuthon kívül sok vezetőszemélyiség, Így Batthyány Kázmér, Dembinszki, Mészáros, Perczel, összesen mintegy ötezer menekvő hagyta el az országot.”
Az emigránsok első nagyobb állomása a bulgáriai Viddin volt, „mindentől távol, balkáni helység, amelynek kietlen hangulata teljessé tette a kiábrándulást.”
Kosáry Domokos véleménye szerint Viddinben „Az utolsó idők lázas feszült izgalmait itt a keserűség, gyanakvás és kölcsönös vádak légköre váltotta fel. A felelősség kérdésével együtt két fő vád is felmerült:
Görgey hűtlensége és Kossuth gyengesége. „Perczel egyenesen gyávának” tartotta Kossuthot. Szemere is „gyűlölettel” beszélt róla. Ezekkel együtt „a Görgey-gyűlölet volt a legerősebb”, mert Viddinben Görgey „főleg régi ellenfelei találkoztak.” Ez határozta meg Kossuth véleményét is. Amint a török határon túlra ért, többé már nem magánemberként lépett fel, hanem újra, mint kormányzó….. Kossuth eleinte ugyanis bizonyos politikai eredményeket várt Görgey fellépésétől, amelyet a reménytelen helyzet konzekvenciáinak kényszerű levonásán túlmenően, egyszersmind egy új, orosz orientációjú politika jelentkezésének tekintett. Sokan hitték ugyanis, hogy a fegyverletétel valamilyen orosz védelmet tud majd biztosítani, Kossuth úgy találta, hogy az „ő politikai irányát” Görgey mindenképpen elítélte és megtagadta. „Ennek alapján árulónak nyílvánította ellenfelét, mielőtt még az orosz kapcsolathoz fűzött illúziók végleg szétfoszlottak, akkor amikor a további fejleményekről, a bosszúállás mértékéről, a vértanúk sorsáról még nem tudhatott.”
A viddini levél
Még egy hónap sem telt el Kossuth az 1849. szeptember 12-én kelt „A követekhez és politikai ágensekhez Angol- és Franciaországban” című emlékiratában, amelyet „viddini levélnek szoktunk nevezni” a szabadságharc utolsó hónapjainak történetét a maga szempontjából szuggesztív erővel foglalta össze.
Kossuth „múltszemléletében” bekövetkezett változás arra is visszavezethető volt, hogy bizonyos külföldi hírek - amelyeket egy angol „publicista hozott magával Viddinbe - Pulszky Ferenc és Teleki László londoni és párizsi megbízottak levelével együtt új reményeket táplált a volt kormányzóban. „A levelek a rokonszenv élénküléséről számoltak be a nagyvilágban.”
Kossuth viddini levele: önigazolás és egyben vádirat is volt. „Írója benne visszatalált önmagához, s igazolva látta saját működését.”
Szerzője „Görgeyvel való ellentétén s a világosi fegyverletételen át látta s ábrázolta a küzdelmet. Drámai fogalmazásában végig Görgey és a saját alakja áll egymással szemben, mellettük, minden más tényező elhomályosul.” A levél bevezető mondatai már a legkeményebben vádolnak:
„Szegény, szerencsétlen hazánk el van veszve. Nem az ellenség ereje, hanem árulás és alávalóság által esett el. Ó, hogy ezt meg kellett érnem, s nem szabad meghalnom - Én Görgeit a porból emelém fel, hogy magának halhatatlan dicsőséget, s a hazának szabadságot vívjon ki. S ő Magyarország hóhérjává lőn!”
E helyen nincs mód a levél teljes ismertetésére és elemzésére. Ez utóbbinak, illetve a levélről alkotott szakértői véleményeknek ugyanis igen terjedelmes irodalma van. Az olvasó figyelmébe ajánlom Kosáry Domokos: „A Görgey-kérdés története” című kétkötetes nagyhatású tanulmányát.
Az októberi kivégzések, a kíméletlen megtorlás hírei azután még sötétebb színben tüntették fel a tábornokot.
Kossuth nagy tévedése
„A század elején vád és védekezés hosszú harca után, többen erősen elítélték viddini levelét és vádemelését, amelyet politikai szempontból ugyan érthetőnek találtak, de nem menthetőnek, és amelyet Kossuth egyik nagy tévedésének tekintettek. Görgey és hívei, főleg öccse és védője, István azzal magyarázta Kossuth és követői állásfoglalását, hogy a menekültek saját hibáikért akarták a felelősséget másra áthárítani, és Görgeyben keresték a bűnbakot.”
A Görgey-nemzetségből, a legismertebb Görgey Artúr
„1935-ben a Várban szobrot emeltek neki, amely az ostrom alatt ledőlt, de nem sérült meg annyira, hogy vissza ne lehetett volna állítani. Ehelyett az ércmaradványokat a budapesti városliget Sztálin szobor öntéséhez használták fel. Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Néhány évvel ezelőtt új lovas szobrot állítottak neki, Katona Tamás önzetlen támogatásával ugyancsak a várban….. A sors iróniája, hogy a talapzathoz az egykori Sztálin szobor helyére állított, azóta ugyancsak eltávolított Lenin-szobor mögötti díszoszlop gránitlapjait használták fel.”
Felhasznált irodalom:
Görgey Artúr
Életem és működésem I-II. kötet
Európa Könyvkiadó Bp.1988
Kosáry Domokos
A Görgey-kérdés története I. kötet
Osiris-Századvég Bp.1994
Görgey Guidó
Két Görgey
Helikon Kiadó Bp. 2004
Szövegmagyarázat:
1. A Görgey nemzetség történetével ismertet meg bennünket Görgey Guidó a „Két Görgey” c. könyvének első lapjain. (a könyv 2004-ben jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában). Írása szerint „Őseim - apai ágon - a Szepességből származnak. Hogy azelőtt mit műveltek - azonkívül, hogy Szászországban éltek - azt homály fedi. Egyes források szerint Szent László király hívta be őket az országba szász telepesekkel együtt, hogy a Felvidék néptelen részein letelepedjenek.
A Görgey nemzetség történeti irattárát a család 1889 és 1934 között 14 részletben a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában helyezte el.”
Görgey Artúr a felvidéki Toporcon született. Ősei elszegényedett nemesek voltak. Tanulmányait Késmárkon kezdte, majd 1832-1936. között a tullai katonai akadémia hallgatója lett. Később a cs.kir. 60. gyalogezred hadapródja. 1837-ben hadnaggyá, majd 1842-ben már főhadnagyi rangja van. Családi okból 1845-ben kilépett a hadsereg kötelékéből és ennek az évnek az őszén már Prágában vegyészetet tanult. A kókusz-dió olaj zsírsavairól írta dolgozatát, ami komoly szaklapokban is megjelent. Mégsem a polgári pályát választotta.
A kormány - a bevezetőben említett felhívására - 1848 tavaszán ismét a katonai pályát választotta, de már a magyar hadseregben. Szakmájához közelállóan 1848. nyarán javaslatot tett
Batthyány miniszterelnöknek egy „lőkupak-gyár felállítására.”
Neve először 1848. szeptemberében vált országosan ismertté, amikor a „Dunáninneni népfelkelés” parancsnokaként elfogadta a két Zichy grófot, Ödönt és Pált, akik Jellasicséknak kémkedtek. Egy rögtönítélő katonai bíróság elnökeként Zichy Ödönt felakasztatta, Pál ügyét pedig polgári bíróságnak adta át.
1848. okt. 7-én honvédezredessé léptették elő.
Ebben az időben Móga János tábornok seregében egy elővéd dandár parancsnoka. Néhány napra rá (okt.15.) ismét előléptetik, most már honvéd tábornokká. A Bécs előtti schwehati csatában - többségében népfelkelőkből álló - seregtestei megfutamodtak.
Görgey 1848. november elsején lett a „Feldunai Hadsereg” fővezére. Az ellenség elől menekülő csapatait Győrnél kívánta összevonni, átszervezni és pihentetni. Ezért - igaztalanul - több bírálatot is kapott. Őt hibáztatták Perczel móri csatavesztéséért is. Az országgyűlés ezután feladta Pestet (dec.31.) és tárgyalásokat kezdett
Windisch-Graetz osztrák hadvezetővel.
Görgeyt pedig Kossuthék utasították csapatainak Buda alatti összevonására, arra, hogy vállaljon ütközetet, de gondoljon Buda és Pest megkímélésére is. A tábornok ezen felháborodott, a haditanács pedig hatálytalannak nyilvánította Kossuth utasítását.(1849. jan. 2.).
Görgey csapataival 1849. jan. 5-én érkezett Vácra. A hadvezér itt adta ki híres kiáltványát (váci kiáltvány), amelyben ragaszkodott a korábban szentesített 1848-as törvényekhez (áprilisi törvények) és ellenezte ezek túllépését.
Nevéhez fűződik a „téli” és a dicsőséges „tavaszi” hadjáratok sikere. A téli hadjárat nyomán stratégiai szempontból megszilárdult a Tisza melletti magyar ellenállás vonala. 1849. március végén Görgeyt bízták meg a hadsereg ideiglenes fővezérletével. A tavaszi hadjárat (1849. április-május) sikerei (Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló) nevéhez kötődnek. Felmentették Komáromot (ápr.26.), csapatai felszabadították Budát (május 21.). Ebben az időben rövid ideig hadügyminiszter. A nyári hadjáratban Komáromnál a tábornok egy huszár-roham élén súlyos fejsérülést szenvedett. 1849. július 5-től a hadsereg fővezérlete újból Görgey kezébe került. A komáromi (második) csata idején Kossuth többszöri sürgetésére a Szeged-Maros vonal felé vette az irányt, de Vácnál már orosz csapatok állták útját. Tokaj, majd a Tiszán átkelve Nyíregyháza, Nagyvárad érintésével érkezett aztán csapataival Aradra. A világosi fegyverletételt követően családjával az ausztriai Klágenfurtba internálták. Itt kezdett hozzá (1852) emlékiratai megírásához. 1867-ben térhetett haza, az István öccse által vásárolt ingatlanon élt Visegrádon
- ahogy Krúdy Gyula nevezte: „visegrádi remeteként”. A tábornok rövid ideig szerény díjazás ellenében öccse ügyvédi irodájában dolgozott.
Tisza Kálmán kormánya 1884-től kezdve - eleinte feltűnés nélkül - eleinte 2400 forint évi nyugdíjat folyósított neki.
Az összeget Bánffy Dezső kormánya 1889-ben 3000 forintra emelte fel.
Széll Kálmán miniszterelnök 1902 elején, a volt honvéd tábornokokat megillető 8000 koronában,
Wekerle Sándor pedig 1909 tavaszán nyugdíját 10 000 koronában állapította meg.
„Visegrádon a tábornok sokat, szorgalmasan és szívósan dolgozott, szőlőtermesztéssel foglalkozott. Otthonát katonás egyszerűséggel rendezte be, szobáját, amíg tehette maga tartotta rendben, nem szerette, ha kiszolgálják.
Öregkora előrehaladtával a család a téli hónapokra hajón felvitte Pestre, ahol öccsénél lakott.” Görgey 1916. januárjában töltötte be 98. évét. „Ekkoriban már rendszerint mély letargiában, lehunyt szemmel feküdt, bár szívós szervezete, csontig lefogyva elgyengülten újra meg újra legyőzte a válságokat.
1916. május 21-én vasárnap kora hajnalban, Buda visszafoglalása napján, csöndesen elhunyt.”
Ferenc József osztrák császár és magyar király ugyancsak ebben az évben november 21-én hunyt el.
2. Kossuth Lajos (1802-1894) államférfi, a Batthyány-kormány pénzügy minisztere, a Honvédelmi Bizottmány Elnöke, Magyarország kormányzója. Kossuth a nemzeti függetlenség, a feudális kiváltságok felszámolásáért, a polgári szabadság jogok biztosításáért vívott küzdelem egyik legnagyobb alakja, a magyar forradalom és szabadságharc szellemi vezére. Máig egyike azoknak, akik a nemzet emlékezetében leginkább megtestesítik 1848/1949-es forradalom és szabadságharc eseményeit. A világosi fegyverletételt követően emigrációba kényszerült. Törökország, Amerika, Anglia után az olaszországi Turinban talált menedéket, ahol hosszú éveket töltött.
Politikai pályája során többször vitázott Széchenyi István,
Deák Ferenc nézeteivel. Görgey Artúrral kapcsolatos vitái, már a szabadságharc idején megmutatkozó nézetkülönbségek, az emigrációban csak fokozódtak oly annyira, hogy Kossuth Görgeyt élete végéig a forradalom és szabadságharc árulójának tartotta.
1894. március 20-án este 23 óra előtt öt perccel hosszú emigrációs évek után halt meg. Hamvait a család Magyarországra szállíthatta, holttestét a Nemzeti Múzeum előtt ravatalozták fel. A nemzet nevében Jókai Mór mondott búcsúbeszédet. A szertartáson az országgyűlést Andrássy Tivadar alelnök képviselte.
Bánffy Dezső miniszterelnök nem vett részt a szertartáson. A hadsereg tagjai, a hatalmi, igazgatási szervek dolgozói hivatalosan nem vehettek részt a temetésen.
3. Jozef Zachariesz Bem, magyarul Bem József (1794-1850) lengyel származású honvéd tábornok. Érdemeket szerzett az erdélyi hadjáratban (1849. jan. febr.). Csapatai először Segesvárnál (júl.31.), majd Temesvárnál (aug.9.) azonban súlyos vereséget szenvedtek. Kossuthékkal először Törökországba emigrált, majd szír földön talált hosszabb időre menedéket.
4. Henrik Dembinski (1791-1864), lengyel gróf, a lengyel szabadságharc (1831) altábornagya, az 1848/1949 forradalom és szabadságharc honvéd tábornoka. A Magyarországra érkező Dembinskit Kossuth tábornokká léptette elő (1849. január 21.), majd megbízta a Tisza mögött gyülekező magyar fősereg vezetésével. Hiányos helyismeretének is köszönhető, hogy Franz Schlik osztrák tábornok hadtestét nem sikerült bekerítenie.
Az 1849. febr. 26-febr.27-i csatában Dembinski ellenfelével együtt az osztrák Windisch-Graetz tábornokkal együtt gyenge teljesítményt mutatott.
Görgey és Klapka, további magyar főtisztekkel (1849. márc. 9.) együtt leváltását követelték. Ezt követően Kossuth vele kapcsolatos döntései (ápr. 19. főparancsnok, júl. 30-i ismételt főparancsnoki kinevezése) nem bizonyultak eredményesnek. Ezt követően - mintegy bizonyítva az előzőeket - Dembinski harc nélkül feladta Szegedet, majd a kormány utasítása ellenére nem Arad, hanem Temesvár felé vonult vissza. A világosi fegyverletételt követően Kossuthékkal először Törökországba, majd Franciaországba emigrál. Párizsban halt meg 1864-ben.
5. Gróf Guyon-Debaufre Richárd (1813-1856) Angliában született, francia eredetű főnemesi családban.
Honvéd tábornok. 1848. szept. 15-től őrnagyi rangban a mozgó nemzetőrség egyik zászlóaljának parancsnoka.
A schwechati csata egyetlen sikere Manswörth bevétele nevéhez kötődik. A hírnevet a branyiszkói ütközet hozta meg (1849. febr. 5.) számára. A „tiszafüredi- zendülés” (1849. márc. 3.) során egyedül ő állt ki Dembinski mellett. A világosi fegyverletétel után Kossuthékkal távozott az országból. Kossuth Viddinbe - 1849. okt. 28-án - altábornaggyá léptette elő. Később a muzulmán hitre tért át. Bem tábornokkal együtt Damaszkuszba távozott.
Negyvennégy éves korában ételmérgezésben halt meg 1856-ban.
6. Csányi László (1790-1849) politikus, közlekedési miniszter, az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc vértanúja. Jogi tanulmányai elvégzése után belépett a császári hadseregbe. Huszár tisztként részt vett a napóleoni háborúban. 1815-ben súlyosan megbetegedett, ezért kilépett a hadsereg kötelékéből és családja birtokán gazdálkodott. Zala vármegye politikusaként támogatta Deák Ferenc törekvéseit. Kormányellenes beszédei miatt hűtlenségi per folyt ellene (1838). Az 1840-es évek elejétől Kossuth lelkes híve. Jelentős szerepet vállalt a „Védegylet” szervezése körül. 1848. júniusától a délnyugati országhatár védelmének királyi biztosa.
Jó kapcsolatokat ápolt Görgey Artúrral, ez többször lehetővé tette, hogy közvetítsen Kossuth és a tábornok között. Később kormánybiztosként a főváros kiürítését szervezte. 1849. januárjától már Erdély teljhatalmú kormánybiztosa. Bem tábornokkal nem volt felhőtlen a kapcsolata. A Szemere-kormány közlekedési minisztere. A kormány lemondása után Görgey csapataihoz csatlakozott. A fegyverletételt követően már 1849. szept. 26-án hadbíróság elé állították, halálra ítélték, majd négy nappal később kivégezték.
7. Fjodor Vasziljevics Rüdiger gróf (1784- 1856) cári lovassági tábornok. Német eredetű családban született Kurlandban. A cári hadsereg tisztjeként részt vett a napóleoni háborúban, az 1830/31-es lengyel szabadságharc leverésében. 1849-ben lovassági tábornokként a cár főhadsegédje. Ennek az évnek nyarától a cári intervenciós hadsereg III. hadtestének parancsnoka. Csapatai először Vácnál (1849. júl. 15-17.), majd Debrecennél (aug. 2.) ütköztek meg magyar alakulatokkal. A váci csata után felszólította Görgeyt a béketárgyalásokra, az ellenállás befejezésére. A magyar kormány Rüdiger közvetítésével ajánlotta fel Szent István Koronáját az orosz cárnak.
Görgey csapataival 1849. aug. 13-án a Világos melletti szőlősi síkon Rüdiger előtt tette le a fegyvert.
8. Báró Július Jacob von Hajnau (1786-1853) osztrák hadvezér. Tapasztalt katonatiszt. Koránál fogva részt vett a napóleoni háborúban, a katonai elnyomó gépezetet sikeresen működtette a tartományokban (Olasz o.: bresciai hiénaként vált ismertté.) Hajnau a szabadságharc bukása után a kegyetlen terror jelképévé vált. Kivégeztette az aradi vértanukat (1849. okt. 6.), és ugyanezen a napon a pesti Újépület udvarán gróf. Batthyány Lajost az első felelős minisztérium elnökét. Százakat küldött Kufstein, Munkács, Olmütz várbörtöneibe, ezrével vitette a magyar honvédeket a birodalom olasz és német tartományaiban állomásozó seregeibe. Tevékenysége az osztrákok számára is később kényelmetlenné vált. Európai körútján tartania kellett a tömegek bosszújától.
1853-ban érte a halál.
9. Damjanich János (1804-1849) honvéd vezérőrnagy, az aradi vértanúk egyike. Az 1848/1949-es forradalom és szabadságharc legkiválóbb tábornoka, a cs.kir. hadsereg szerb származású katonája. 1848 nyarától részt vett a délvidéki, majd a bánsági harcokban. 1848. decemberében vezérőrnaggyá léptették elő. A bánsági (később III. hadtest) parancsnoka. 1849. januárjában egy hadosztálynyi erőt küld Erdélybe Bem tábornok támogatására.
Damjanich csapataival a dicsőséges tavaszi hadjáratnak is részese. Az első komáromi ütközetben a középhadat irányította. 1849. ápr. 28-án ideiglenesen hadügyminiszterré is kinevezték, eközben egy csapatszemlén eltört a lába. 1849. júliusától az aradi vár főfelügyelője, majd várparancsnoka lett. 1849. aug 17-én kegyelemben bízva a cári csapatok előtt tette le a fegyvert.
Félix Schwarczenberg osztrák miniszterelnök utasítására, Ferenc József császár jóváhagyásával tizenkét tábornok társával együtt hadbíróság elé állították és kivégezték.
1849. okt. 5-ről 6-ra virradó hajnalon kivégzése előtt előtti „Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom” kezdetű Imája híressé vált. Akasztására (okt. 6.) az aradi vár udvarán került sor. Legendássá váltak a kivégzés előtti szavai: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam. Szegény Emiliám! Éljen a Haza!”
10. Az olmützi alkotmányt I. Ferenc József császár adta ki 1849. márius 4-én. Az uralkodói rendelettel (oktrojált) kiadott alkotmány tartalmazott bizonyos szabadságjogokat, valójában azonban az osztrák birodalom centralizált megerősítésének lett volna az eszköze. Rendelkezései a „lázadó magyarok” ellen irányultak.
Az alkotmány nem lépett életbe, 1851-ben hatályon kívül helyezték.
11. Ivan, Fjodorovics Paszkevics Erivanszkíj (1782-1856) orosz tábornagy, Varsó hercege, Jereván grófja.
Az 1848/1849 forradalom és szabadságharc eltiprására bevetett orosz katonai erők (190.000 fő) főparancsnoka. A szentpétervári hadapródiskola elvégzése után 1800-ban hadnagyként kezdte pályafutását. 1810-ben már vezérőrnagy. Részt vett a szmolenszki (1812. aug. 16.), a borogyínói ütközetben (1812. szept. 7.). A lipcsei csata (1813. okt. 9.) után altábornaggyá léptették elő. Az 1828/1829-es orosz-török háború után 1831-ben kinevezték a lengyelországi orosz csapatok parancsnokává.
Ezt követően I. Miklós cár Lengyelország helytartójává teszi meg (1832. ápr. 4.). A cár Paszkevics parancsnoksága alatt kezdte meg katonai szolgálatát. Ezért a tábornagyot szoros baráti szálak fűzték a cárhoz.
1849. május 21-én létrejött az egyezség I. Ferenc József és I. Miklós között a magyar szabadságharc elfojtására. A Magyarországra küldött orosz erők főparancsnokának a cár Paszkevicset jelölte ki. Az orosz és az osztrák seregek látszólag szövetségesként, de a gyakorlatban egymástól függetlenül tevékenykedtek az országban.
A világosi fegyverletételt követően, 1849. dec. 31-én Paszkevics és Hajnau Pest díszpolgára lett. Egy csatában 1854. jún. 8-án megsebesült, kénytelen volt nyugdíjazását kérni. Életének utolsó éveit Varsóban töltötte.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
Kelt Pécs 2009. október