Horthy Miklós
kormányzó
az amerikaiak védőörizetében
Vitéz Nagybányai Horthy Miklós (1868-1957) Magyarország kormányzója a második világháború végén 1945. május 1-én és az azt követő hónapokban volt az amerikaiak fogságában. Az amerikai csapatok ugyanis ebben az időben érték el a hirschbergi kastélyt, ahol az SS-ek őt és családját „házi őrizetben” tartották. Közismert, hogy a nyilasok hatalomra jutásakor (1944. október 15.) a Gestapo csalárd módon elrabolta a kormányzó még életben lévő fiát Ifj.Horthy Miklóst és előbb mauthauseni, majd a dachaui koncenrációs táborba hurcolta.
Horthy Miklós a „fiáért cserébe” október 16-án lemondott a kormányzói hatalomról. Fiát, a lemondás ellenére nem engedték szabadon, bár azt ígérték, hogy Bécsben csatlakozhat majd szüleihez. A németek a kormányzót és családját, hogy „személyük biztonságban” maradhasson Németországba a bajorországi Weilheim melletti Hirschberg kastélyba deportálták. A kastélyt, az amerikaiak jöveteléig SS katonák őrizték, szöges dróttal elzárva őket a külvilágtól. Horthy Miklós életével részletesebben a „szövegmagyarázat” foglalkozik1. A kormányzó az amerikai katonákkal való első találkozását a velük töltött hónapokat „Emlékirataim” c. könyvében örökítette meg.
Találkozás az amerikaiakkal
„Három amerikai tábornok, éspedig a 7. hadsereg 36. hadosztályának parancsnoka, vezérkari főnöke és tüzérségi parancsnoka 1945. május 1-jén bevonult a Hirschberg kastélyba: kitűnő hatást tettek rám. Engedély kértek, hogy feleségem előtt is tiszteletüket tehessék, és azután velünk teáztak. Már másnap folytatták útjukat.
Délfelé egy amerikai ezredes jelent meg, és szintén még igen udvariasan és megfelelő formák között adta át Patch tábornok, a 7. hadsereg parancsnoka üzenetét: ez arra kért, hogy látogassam meg főhadiszállásán, mert szeretne megismerkedni velem. Minden gyanakvás nélkül csomagoltam össze az előre láthatólag több napig tartó távollétem idejére szükséges úti poggyászomat és Augsburgon át Göppingenbe gépkocsiztunk, ahová csak este 9 órára érkeztünk meg. Csak az a gondolat nyugtalanított, hogy Patch tábornoknak ilyen sokáig kell rám várnia.
A villa, amely előtt megálltunk,
bizony nem festett úgy mintha hadsereg-parancsnokság lenne. Azon is fennakadtam, hogy miért kellett negyedórát várnom a gépkocsiban, mielőtt a házba kértek. A terembe, ahová vezettek néhány fiatal amerikai tiszt tartózkodott, s már kényelembe helyezték magukat. Amikor aztán személyi adataimat kérték tőlem, és hogy van e nálam pénz, fegyver, orvosság megsokalltam a dolgot és felszólítottam a tisztet, legyen szíves és jelentsen be azonnal Patch tábornoknál. Erre felvilágosítottak, hogy tábornok Párizsban van, én pedig tekintsem magam hadifogolynak, és az éjszakát itt kell töltenem. A hadnagy, aki magyarul is tudott, aztán felvezetett az emeletre és itt egy kis szobát nyitott meg előttem: ebben egyetlen ágyon kívül semmi nem volt.
Kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó ott maradni. Sok tanácskozás után végül másik villába vittek, és ott olyan szobába vezettek, amelyben két megvetett ágy volt, és az egyikben feküdt már valaki. Újra tiltakoztam, és amikor azt állították, hogy más hely nem áll rendelkezésemre, kijelentettem, hogy a gépkocsiba maradok. Erre felült az ágyban fekvő úr és megszólalt németül: Főméltóságod nyugodtan itt maradhat.
Én List2 vezértábornagy vagyok.
A következő napon mindkettőnket megint más villába szállásoltak át, ahol Leeb3, Weichs4 báró és Rundstedt5 vezértábornagyokkal kerültünk össze. Így jó társaságba jutottam, és a közös étkezések meg kerti séták közben igen érdekes beszélgetésre nyílt alkalom. Különböző részleteket tudtam meg Hitler hadvezetési módjáról, de a magyarországi harcokról is: ezek hallatára az ember csak felháborodhatott vagy sírhatott volna. Nem volt éppen kellemes, hogy bizonyos tekintetben, mutogatás tárgyi lettünk. Vagy két tucat párizsi újságíró ostromán mégis nagyobb tapintatlanság nélkül estünk át. Négy nap múlva a főhadiszálással együtt mi is Augsburgba kerültünk. Ezzel úgy jártunk, mint aki lóról szamárra száll.
Villa helyett munkatelepre szállásoltak:
Ezt lármás portorikóiak őrizték. Az én lakásom két szoba és konyhából állott, tiszta és rendes volt. Táplálékul konzerveket kaptunk és sétáinkat a szomszédos réten folytathattuk. Nincs különb, dolog, mint a katonai titoktartás. Mikor Patch tábornok végre mégiscsak meg akart ismerni, találkozásunk igen titokzatos körülmények között következett be. Csak azután, hogy hogylétem iránt hozzám intézett kérdésére az előttem álló ismeretlentől viszont az ő kiléte iránt érdeklődtem, tudtam meg, hogy Patch tábornokhoz van szerencsém. Egész törzse vele volt, és magas, karcsú katonás megjelenése igen jól hatott.
Természetesen szívesen vettem volna, ha négyszemközt beszélhettem volna vele, viszont ennek ellenében készségesen lemondtam volna az - úgy látszik minden alkalommal elkerülhetetlen - fényképezésről. Abból, hogy tulajdonképpen mi szándékuk van velem, mit sem tudtam meg.
Táborunk egyre jobban megtelt,
gépkocsik és autóbuszok folytonosan új foglyokat hoztak. Köztük volt Hermann Göring6 is, de őt elkülönítették a többiektől. Egyik napon Szálasi Ferencet7 is odahozták: később kiszolgáltatták a budapesti kormánynak, ez elítéltette és 1946. március 13-án kivégeztette. A hozzám beosztott magyarul is beszélő hadnagy összehozott Pajtás ezredessel, a koronaőrség parancsnokával, aki a magyar koronázási jelvényeket őrző vasládát kimentette az országból. Pajtás ezredes jelentése szerint a lezárt vasládát az amerikaiak őrizetékükbe vették. A szent korona azonban nem volt benne. Mint már többször előfordult a magyar történelemben, ezúttal is elásták, éspedig Ausztria földjébe. Később hallottam, hogy végül az is sértetlenül az amerikaiak őrizetébe került.
A hírek, melyeket Magyarországból kaptam,
borzalommal töltöttek el. A vörös hadsereg budapesti bevonulásával kapcsolatban elkövetett rablások és tömeges megerőszakolások felülmúlták förtelmességben mindazt, ami értesülésünk szerint időközben Bécsben és Berlinben történt. Sem fejletlen leánykák, sem elaggott asszonyok nem találtak kíméletre. Olyan példátlan esetek is előfordultak, hogy orosz katonai alakulathoz tartozó egyenruhás némberek leütötték azt a férfit, aki nem volt hajlandó állati ösztönük kielégítésére. Különítményeket szereltek fel kutatókészülékekkel, hogy arany és más értékek nyomára jöhessenek.
A bankokban minden páncélszekrényt feltörtek, mégpedig tekintet nélkül arra, hogy azok magyarok, külföldiek, vagy akár szövetséges állampolgárok tulajdonát őrizték.
Ez a rablás heteken át tartott,
és közben a legtöbb bankot, üzletet meg lakást ismételten is feldúlták. A zsidók semmiben sem találtak kedvezőbb elbánásra, mint a lakosság többi része. Az utcáról fogdosták össze az embereket munkaszolgálatra. Így járt egy akkori miniszter meg Budapest egyik polgármestere is, pedig ők addigi üldözött helyzetükből csak nem sokkal előbb szabadultak. Gödöllő mellett állították fel az első gyűjtőtábort, és nagymértékben folyt a férfiak keletre hurcolása.
Augsburgi tartózkodásom idejéből különösen emlékezetemben maradt május 8-a, mert kétszeres örömet is hozott számomra. Mindenekelőtt megtudtam a rádió közvetítésével, hogy
Miklós fiam,
akiről majdnem hét hónap óta semmit sem hallottam, szintén azok között van, akiket Kállayval8, Léon Blummal9, Schuschnigg-gal10, Badoglio11 fiával, valamint a dachaui és mauthauseni koncentrációs táborok más foglyaival együtt az amerikai csapatok a dél-tiroli Pragser Wildsee mellett kiszabadítottak. Másik örömöm az volt: engedélyt kaptam, hogy családomat Hirschbergben meglátogassam. Néhány órás együttlétünk boldogságát azonban erősen zavarta, a nyugtalanító bizonytalanság, mely jövendő sorsomat kísérte.
És csakugyan hamarosan táborról táborra kellett folytatnom vándorlásomat.
Közben öröm is ért:
Viszontláthattam a halottnak vélt Keresztes-Fischer12 fivéreket: közülük az idősebb éveken át volt egyik legjobb belügyminiszterünk, a fiatalabb pedig hosszú ideig vezette katonai irodámat. A táborparancsnok által felajánlott közös ebéden azonban, melyen menekülésük elbeszélését folytathatták volna, már nem vehettem részt, mert repülőgépet küldött értem Eisenhower13 tábornok, és kéretett, keressem fel főhadiszállásán, mert szeretne megismerni. 1945. május 11-én a Lesboiles nevű elragadó kis kastélyba szállásoltak, Spa mellett, Belgiumban, ahol teljes kényelemre találtam. Egy, az angol Intelligence Service-hez tartozó őrnagy parancsnoksága alatt nem csak ellátásunk volt kitűnő, hanem mindenféle kellemes szórakozásra is alkalmunk nyílt.
Zongorázhattunk,
biliárdozhattunk, sakkozhattunk, és érdekes beszélgetéseket folytathattunk. Különösen Papen14 nagykövettel voltam sokat együtt és Darré volt birodalmi közellátási miniszterrel, akit Hitler már 1942-ben eltávolított. Eisenhower tábornok azonban nem került a szemünk elé. Sejtelmünk sem volt, hogy tulajdonképpen miért is hoztak ide bennünket. A rejtély csak három év múlva oldódott meg. Egyik barátom fedte fel és írta meg, aki most Belgiumban él. Meghívásra Lesboiles-ban tartózkodott, mint vendég, és a kastély tulajdonosától hallotta a következőket. Az amerikaiak az épületet, amelyet a megszállás alkalmával birtokba vettek, tovább vonulásukkor a legnagyobb rendben adták vissza. Feltűnt azonban, hogy a legtöbb szoba mennyezetére a lámpák fölé gipsz rozettákat illesztettek. A tulajdonos ezeket leszereltette, és kitűnt, hogy valamennyi mögé mikrofont helyeztek. Világos, hogy tudtak Papennel való barátságomról, és arra számítottak, hogy négyszemközti beszélgetésünk sok mindent elárulhat nekik. Csak céljuk takarására helyezték el mellénk harmadiknak Darré minisztert. Egészen ügyes elgondolás.
Biztosítottak, hogy nem vagyok hadifogoly,
és, hogy csak védőőrizetben tartanak Pünkösd hétfőjén, május 21-én folytattuk vándorlásunkat. Mivel a főhadiszállást Franciaországba helyezték át, mi sem maradhattunk tovább Spában. A Luxemburg fővárosától 15 km-re fekvő Mondorf fürdőhelyre vittek, ahová számos magasabb rangú háborús bűnöst és hadifoglyot gyűjtöttek össze. Itt már szó sem volt kényelemről vagy kellemes környezetről. Tiltakozásom ellenére kiáltóan piszkos kis vendégfogadóban helyeztek el, és kénytelen lettem volna én is, mint a többiek, ruhadarabjaimmal takarózni, ha régi inasom ágyneműmet meg prémtakarómat magával nem hozza. Táplálékunk többnyire hideg volt és gyakran élvezhetetlen, úgyhogy egyik napon rosszul lettem.
Szobámba menet elájultam.
A tábor orvosa meg parancsnoka nem kis izgalomba esett, és mivel inkább taktikai fogásból, mint szükségből két napig ágyban maradtam, helyzetem sok tekintetben megjavult. Azon a címen, hogy a telep körül az őrtornyok a megfigyelők részére még nem készültek el, sétálnunk nem lehetett. Nyomasztóan hatott rám, hogy egyáltalán semmi hírt sem kaptam családom felől, és különösen nagy gondot okozott nekem, hogy semmiképp sem értesülhettem Miklós fiam egészségi állapotáról, pedig bizonyára súlyosan megviselte a koncentrációs táborban elszenvedett hosszú tartózkodása……….
Közben elkészült az úgynevezett fogolytábor
a mi mondorfi szálásunkkal szemben, mely érdemtelenül viselte a szálloda címet. Az ott álló háromemeletes szállót szögesdróttal kerítették körül, mert politiai és hadifoglyok, köztük Göring, Ribbentrop15, Keitel16 és Dönitz17 elhelyezésére szánták. Megkérdeztek, hogy nem óhajtanám-e a mi szállásunkon lévő társaság kiegészítését két vagy három úrral „odaátról”? Papennel és Darréval folytatott megbeszélésem után Steengracht báró külügyi államtitkárt és Boetticher tűzérségi tábornokot neveztem meg, s ők június 25-én meg is jelentek nálunk. A még fiatal Steengracht szellemi képessége és bátorsága úgy látszik, Ribbentrop nem egy rosszindulatú tervét keresztül húzta. Amit elbeszélt, újra megerősítette, hogy a harmadik birodalom a szervezett szervezetlenség állapotába jutott. Az én tapasztalataimmal is egyezett, amit Hitlerről mondott: „Hitler jellemének alapvonása a bizalmatlanság volt. Tárgyilagos és tisztességes embereknek rendszerint vesztett ügyük volt nála; viszont sajnos felelőtlen, elvetemült alakok gyanúsítgatása meg erőszakos tettekre ösztönzése könnyen talált nála meghallgatásra.”
Mondorfban rajtunk kívül
minden hadifogoly Andrus alezredes parancsnoksága alá tartozott, aki később Nürnbergben, mint az úgynevezett Internal Security főnöke, saját alárendeltjei, körében sem volt éppen kedvelt. Mindent elkövetett, hogy parancsnoki jogkörét, ránk ötünkre is kiterjeszthesse, s ezt végül el is érte. Első rendelkezésére az én holmimat átkutatták, s ennek során mindent elvettek tőlem, mivel magamat felakaszthattam vagy másként elpusztíthattam volna.
Minden értéktárgyamtól is megfosztottak,
igaz, hogy elismervény ellenében. Önkényes, kellemetlen eljárásnak találtam, hogy Andrus megfosztott inasomtól is, aki már huszonnégy éve állt szolgálatomban, és átvitette a szemben lévő fogolytáborba. Írásban is tiltakoztam ez ellen, és arra hivatkoztam, hogy sohasem teljesített katonai szolgálatot, azonban minden hiábavaló volt.”
A kormányzót Wiesbadenbe vitték
„Augusztus 9-én ismét tovább vittek bennünket éspedig Wiesbadenbe, miután az utolsó napot kifürkészhetetlen okból a mondorfi Palace Hotelben töltöttük. Csoportunk huszonöt személyből állott, és a háborús pusztítástól megkímélt Taunus-parti barátságos város két villájában talált szállásra. Én egy híres szemorvos házába kerültem: itt végre megint fürdőszoba is akadt.
Itt ismerkedtem meg
közös étkezéseink és kerti sétáink közben Umberto akkori trónörökös, a későbbi olasz király sógorával, Fülöp hesseni herceggel, úgyzintén Schwerin-Krosigk18 birodalmi pénzügyminiszterrel, Kesselring19 vezértábornaggyal, Blaskowitz vezérezredessel, továbbá Dönitz tengernaggyal és több más magas rangú tengerésztiszttel. Fülöp herceg igen tragikus módon vesztette el feleségét a koncentrációs táborban.
Részleteket tudtam meg tőle a mauthauseni foglyok szenvedésétől, és azt is, hogy fiamat más foglyokkal együtt kiszabadításuk után Capri szigetére vitték. Fiam, mint mondotta, állandóan számolt kivégzésével, de a lelki és testi kínzással szemben jól állta meg helyét.
Különösen érdekelt Dönitz vezértengernagy személye, akivel korábban még nem találkoztam. Tőle hallottam először részleteket az ő flensburgi rövid ideig tartó államfői tevékenységéről. Megkísérelte - bár eredménytelenül - hogy nyugaton fegyverszünetet kössön, és ezzel időt meg módot nyerjen a keleti áradat feltartóztatására.
Dönitz a tengeralattjáró naszádok háborújáról is tájékoztatott. 1939. őszén mindössze harminc-negyven naszád állott a németek rendelkezésére. Az angolok felderítő készüléke, a radar véget vetett a tenger alatti háború első szakaszának. Erre Dönitz vezetése alatt megszerkesztették a Schnorchel mintájú naszádokat.
Megrendítő a szám,
amely a tengeralattjárók személyzetében bekövetkezett veszteség mértékéről szól: 40000-ből 25000-en szenvedtek hősi halált. Dönitzet nemsokára tovább vitték Wiesbadenből, és a többi tengerésztiszt kérésére én költöztem a szobájába. Még kétszer láttam őt viszont.
Augusztus 28-án hallgattak ki először,
tehát midőn már teljes négy hónap át tartott amerikai fogságom. Az igen rokonszenves amerikai őrnagy különösen Magyarország háborús szerepe és jelentősége meg aziránt érdeklődött, hogy Hitler milyen okból vetett engem fogságba. Az ő barátságos közvetítésének köszönhettem, hogy feleségemtől most első ízben levelet is kaphattam.
Legközelebbi állomásunk Oberursel volt, Frankfurt mellett:
ennek nevére az ottani tábor legtöbb foglya bizonyára a legkellemetlenebb érzéssel emlékezik. A mi ötvenes csoportunk azonban jó szállást meg ellátást kapott, és esténként bridzsezéssel tölthettük időnket. Kellemetlen volt viszont, hogy személyre és korra tekintet nélkül mindenkit „szobai szolgálatra” köteleztek, vagyis kinek-kinek személyesen kellett szobáját takarítania és rendbe hoznia. Rólam azonban nagy szívességgel levette ezt a terhet az egyik készséges korvett kapitány, majd az ő elszállítása után - minden ellenvetésem ellenére -az egyik altengernagy lépett helyére. Szeptember 24-én tehergépkocsin megint csak tovább vittek bennünket.Vajon jobban járunk-e vagy rosszabbul?
Nürnbergbe kerültünk.
Dante híres sora jutott eszünkbe: „Lasciate ogni speranza, voi ch’entrate” (Ti, akik ide beléptek, hagyjatok fel minden reménnyel), midőn a magas falakkal körülvett ötemeletes fegyház udvarára érkeztünk. A kereszt alakú épület egyik szárnyában találtunk elhelyezésre és pedig magánzárkában.
Andrus ezredes ugyan biztosított bennünket, hogy mi csak tanuk vagyunk, mégis három hétbe telt, amíg elhelyezésünkön változtattak. A fegyház másik szárnyába kerültünk, ahol, ha a zárkák ugyanolyanok voltak is, de napközben ajtainkat nyitva hagyták, és délelőtt meg délután két órára sétálhattunk is. Ez különösen jól esett 1945 rendkívülien szép nyárutóján. Az már kevésbé volt kellemes, hogy élelmünkért hosszan kígyózó sorban kellett felvonulnunk. De a német urak ismét szívesek voltak hozzám, és gondoskodtak róla, hogy ne kelljen várakozom.
Edényét nagy vödörben ki-ki maga mosta el:
ezt is megszokja az ember. Minket legalább nem kényszerítettek arra, mint a háborús bűnösöket, hogy szűk helyen keringve-topogva keressünk magunknak némi mozgásra lehetőséget. Nálunk hiányzott a fényszóró is, amely az ő zárkáikat sötétedéstől virradásig besugározta. Szappan, friss fehérneműt, sőt borotvapengét is kaptunk. A fehérneműmosás és javítás is jól működött, és fürdésre is akadt alkalmunk. Végül a postaforgalom is megindult, úgyhogy legalább családommal levelezést folytathattam.
A tanuk között voltak tábornokok és tábornagyok, diplomaták, birodalmi miniszterek és államtitkárok. Nyelvgyakorló körök alakultak, a sakkjátékosok versenyt rendeztek, könyveket cserélgettünk.
Élénken megvitattuk a híreket, amelyeket a Stars and Stripes című amerikai katonai újságból merítettünk. Ezek között különösen az első atombomba ledobását és a távol-keleti háború befejezéséről szóló tudósítást.
Magyarországon akkor választásra készültek,
s ezek a kommunisták és mindenható Vorosilov20 tábornagy nagy meglepetésére a kisgazda párt számára hozták meg az abszolút többséget. A hazafiasan gondolkodó elemek mind erre a pártra szavaztak. Ez válasz volt az elszenvedett, kommunista módszerű „felszabadítás”-ra ,és egyben határozott állásfoglalás Magyarország függetlensége mellett. De azok, akik hittek az ország demokratikus jövőjében, hamarosan csalódtak ábrándjaikban. Tildy Zoltán21, a kisgazda párt elnöke, nagyban hozzájárult Magyarország teljes kiszolgáltatásához a kommunisták kezébe. Ha nürnbergi körünkben Magyarországról esett szó, és csak természetes, hogy igen gyakran intéztek hozzám ebben a vonatkozásban kérdést, a német urak mindig teljes megértést tanúsítottak két malomkő között őrlődő hazánk szerencsétlen helyzete iránt. Igen gyakori kihallgatásaink során azonban a magyar kérdések egyáltalán semmi szerepet sem játszottak. Terhelő adatokat akartak tőlem szerezni elsősorban Hitler és rajta kívül Ribbentrop meg Keitel nürnbergi vádlottak ellen.
Az amerikai vizsgálóbíró
novemberben írásbeli válaszadásra kérdőívet nyújtott át, és meglepetésemre az a kérdést intézte hozzám, hogy nem lenne-e ebben a munkámban szükségem Rómában tartózkodó fiam segítségére. Lelkesedve mondtam rá igent. A bíró mosolygott, és így szólt: „Jó majd küldök érte”.
December elsején csakugyan megértem
azt a leírhatatlan örömet, hogy egyetlen élő gyermekemet szívemre szoríthattam. Az amerikai bíró magunkra hagyott, és 14 hónap, mégpedig milyen hónap után, amely utolsó együttlétünket követte, végre sok mindent elmondhattunk egymásnak. Most tudtam csak meg, hogy a mauthauseni koncentrációs táborban fiam magánzárkája a halott hamvasztó felett és közvetlenül a kínzókamra mellett volt, s ott éjjel-nappal el kellett viselnie a megkínzottak ordítozását és az égő hullák rettenetes szagát. Napról napra várta kivégzését, mert már az első napokban közölték vele, hogy kötélhalálra ítélték Amidőn azt a százötven embert, akit vele együtt Mauthausenből a dachaui koncentrációs táborban való rövid tartózkodás után Villa Bassába szállítottak, a Hotel Pragser Wildseeben az amerikai 5. hadsereg katonái május 4-én elérték és felszabadították. A fogolyszállítmányt addig vezető SS Hauptsturmführernél Himmlertől22 származó parancsot találtak, amely az összes politikai foglyok kivégzését rendelte el, nehogy a szövetségesek kezébe jussanak.
Fiam23 elbeszélte,
hogy milyen nagy benső megindultság fogta el valamennyiüket, mikor közvetlenül megszabadításuk után a kis hegyi kápolnában istentiszteleten vehettek részt, amelyen Neuhausler prelátus mondta a szentmisét és Niemöller lelkipásztor tartotta a szentbeszédet. Úgy tűnt fel előtte ez a közös istentisztelet, mint a boldogabb jövendő és a tartós béke bíztató ígérete. Ez a reménységük azonban hamarosan megdőlt, amikor a társaságot kettéválasztották. Míg a szövetséges nemzetek honpolgárai nyomban visszakapták teljes szabadságukat, addig a többieket Nápolyba, majd Capriba szállították kényszertartózkodásra. Most már ezen is túl volt. Nürnbergben egyik lefoglalt villában szállásolták el és azután naponta együtt lehettünk. Fiam akkor is jelen volt, amikor Chief Justice Jackson az amerikai legfőbb bíró közölte, hogy az amerikai kormány részéről nincs vád ellenenem
és ezt Títónak24 is tudomására hozták. Szavából úgy értettem, hogy szabadságom korlátozását védőörizetnek tekintették. Ezt főként azért tartották szükségesnek, hogy a Szovjet részről kiadatásom iránt esetleg támasztható követeléssel szemben az USA igényt tarthasson rám. Jackson igen barátságosan érdeklődött kívánságaim iránt. „Hazámat - feleltem - megszállották az oroszok. Oda nem térhetek vissza. Bizonyára megérti,hogy 78 éves koromban már csak az az egyetlen kívánságom, hogy azt az időt, ami életemből Isten kegyelméből még hátra van, családom körében tölthessem. Hogy Bajorországban-e vagy másutt, az nekem egyre megy. Jackson kijelentette, hogy óhajomat teljesen megérti, de teljesítéséről önmaga nem határozhat. Megígérte, hogy Wasingtonnak kedvező értelemben tesz előterjesztést.
El voltam rá készülve,
hogy a döntésre néhány hónapig kell majd várnom. Azonban már három nap múlva, legnagyobb meglepetésemre,
december 17-én elbocsátottak a nürnbergi fegyházból.
Éjjel háromnegyed kettőkor zárkámban váratlanul kigyulladt a villanylámpa, és ismeretlen amerikai tiszt lépett be hozzám. Felszólított, hogy holmimat gyorsan csomagoljam össze, a gépkocsi már útra készen vár.
Hová utazunk? - kérdeztem.
- Nem mondhatom meg - volt a felelet, s ez ismét nyugtalanságot keltett bennem. Ennek az érzésemnek csökkentésére nem volt éppen alkalmas az a körülmény, hogy velem együtt szállították el Wiedemann volt San Franciskó-i német főkonzult is, aki korábban Hitler mellett szolgált, mint szárnysegéd. Csomagjainkkal, köztük visszakapott értéktárgyaimmal, elhelyezkedtünk a nagy csukott személykocsiban, és
Nürnberget hamarosan magunk mögött hagytuk.
Nem volt nehéz utunk irányát megállapítanom. A folyóban lévő holdat tőlünk jobbra pillantottam meg, tehát délre, München irányába tartottunk. Ez reményt keltett.
Egyszerre azonban letértünk a főútról, és azt kellett hinnem, korai volt az örömöm. Fegyházépület előtt állottunk meg. De csak a főkonzult kísérték oda be, mi csak rövid reggeliző pihenőt tartottunk. Mikor ismét kocsira szálltunk, odasúgta nekem az amerikai:
„Weilheim!”
Ez volt az a hely, ahol családom tartózkodott. Fogságom magányában nyolc hónapon keresztül vártam erre a boldog pillanatra. A nagy örömért, melyet kísérőm szerzett, csak a kezét szoríthattam meg. 9 óra táján értünk Weilheimba, és némi keresgélés után rátaláltunk a házra, amelybe családom időközben átköltözködött. Én visszamaradtam a kocsiban, mialatt az amerikai becsöngetett.
Feleségem nyitott ajtót,
s neki jelentette: Karácsonyi ajándékot hoztam.
- A férjemtől?
- Nem - őt magát.
Azóta magánember vagyok.”
Felhasznált irodalom:
Horthy Miklós
Emlékirataim
Európa-Historia 1990
Szövegmagyarázat:
1. A Horthy család ősei XVII. század harmincas éveiben kaptak nemesi oklevelet. Édesapja a főrendiház tagja, 1500 holdon gazdálkodott. Miklós a kilenc gyermekes család ötödik gyermekeként született. Gyermekkora egy részét a családi birtokon Kenderesen töltötte. Gimnáziumi tanulmányait -német nyelven - Sopronba folytatta.
Majd a fiumei tengerészeti akadémiára került, ahová kitűnő szellemi és testi adottságai alapján a 612 jelentkező közül a 42 leendő hallgató közé ő is bekerült. Itt tanult meg olaszul és horvátul. Később a német mellett angolul és franciául is megtanult. Az akadémia elvégzése után a flotta különböző hajóin teljesített szolgálatot. Aradon kötött házasságot 1901-ben. 
Felesége Purghly Magdolna egy aradi földbirtokos leánya. A házasságból négy gyermek született. A második világháború végén már csak Miklós fia maradt életben. 1909-1914. között Ferenc József szárnysegédje.
Az első világháború végén már IV. Károly uralkodása idején ő volt a flotta utolsó parancsnoka. Ezt megelőzően azonban először a Polában horgonyzó „Habsburg” (csatahajó), a „Novara” (gyors cirkáló), később a „Princz Eugen” csatahajó parancsnoka. Mint a Monarchia flottájának parancsnoka kísérletet tesz az Adriai-tenger bejáratánál az antant által létesített „otrantói védőzár” áttörésére. A „Szent István” csatahajó megtorpedózása után azonban erre nem került sor. A háború végén már tengernagyként a király parancsára a flottát átadta a Szerb-Horváth-Szlovén Nemzeti Tanácsnak.
Károlyi Mihály
Kun Béla „országlása” után a francia megszállás alatti Szegeden a Károlyi Gyula vezette kormány hadügyminisztere. Néhány hét múlva a Nemzeti Hadsereg Fővezére. Az antant jóváhagyásával először Siófokra indul csapataival, majd - fehér lovon, tengerész egyenruhában – 1919. őszén (nov.16.) bevonul Budapestre. Az antant misszió magyarországi főmegbízottja (George Klerk) által előírt választások után 1920. március 1-jén - már Huszár Károly miniszterelnöksége idején - a nemzetgyűlés a 141 szavazatból 131 szavazattal kormányzóvá választotta. A választásnak jogi alapja ugyanis az volt, hogy a nemzetgyűlés a tényleges helyzetet iktatta törvénybe, azaz az 1967-es kiegyezés megszűntét, a királyi hatalom 1918. novembere óta bekövetkezett szünetelését. „És arra az időre, amíg ez ismét gyakorolhatóvá válik, kormányzó választását rendelte el.”
Horthy kormányzói idejének elején IV. Károly két alkalommal is (1921. márc. 28, okt. 21.) megkísérelte a királyi hatalom visszaszerzését. Mindkét esetben az Antant, de leginkább a „kisantant” országai, de maga Horthy kormányzó is ellenállt a kísérletnek. Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzói tevékenységének az ún. „Horthy Korszaknak” óriási az irodalma. A rendszerváltás (1990. május) után számtalan monográfia, tanulmány foglalkozik életével, munkássága szinte közismert. A korszak (1920-1944) két követelménynek akart megfelelni, egyrészt a stabilitás igényének, másrészt a Trianon által „elszakított ország részek” (1920. jún. 4.) békés úton történő visszaszerzésének, azaz a revíziónak. Magyarország először Olaszország, majd Németország segítségével igyekezett ez utóbbi célját elérni. A stabilitás követelményének mindenekelőtt az angol pénzügyi körök támogatását élvezte a húszas évek közepén. Magyarország az európai német hatalmi túlsúly eredményeképpen az első bécsi döntéssel (1938. nov.
2.) 
Hitlertől visszakapta a Felvidéket, majd a második bécsi döntéssel (1940. aug. 30.) Észak-Erdélyt, az előbbi döntés még megfelelt az etnikai revízió követelményének. A második bécsi döntés már román kisebbséggel is számolt a visszacsatolt területeken. A második világháború kezdetén még el lehetett kerülni a fegyveres harcokban való közvetlen részvételt („nem hadviselő fél”). A Szovjetunió németek által történt megtámadása (1941. jún. 22.) következményei alól azonban az ország már nem vonhatta ki magát. Magyarország a háborús „lejtőre” került, ami aztán - bizonytalan „béketapogatózások”, sikertelen kiugrási kísérlet (1944. okt. 15.) után - elvezetett a teljes csődhöz, a háborús vereséghez.
2. Wilhelm List (1880-1971) német tábornok. Lengyelország lerohanásakor a 14-dik hadsereg, majd a nyugati hadjárat idején a 12-dik hadsereg parancsnoka. Seregei ez utóbbi hadjárat idején Belgiumon áttörve átkeltek a Meuse folyón. 1942-ben az orosz fronton az „A” hadseregcsoport parancsnoka. Hitler később menesztette.
A müncheni per idején (1945/1946) életfogytiglani börtönre ítélték, de betegsége miatt 1952-ben szabadon engedték.
3. Wilhelm von Leeb (1856-1956) német tábornagy. Pályafutását tüzérként kezdte. 1938-ban már egyszer nyugdíjazták. Miután reaktiválták, részt vett a lengyelországi hadjáratban. Csapatai a nyugati fronton megtámadták a Maginot vonalat. 1941-ben az orosz fronton az „Észak” hadseregcsoport parancsnoka. Csapatai kezdték meg Leningrád ostromát. 1942-ben saját kérésére nyugdíjazták.
4. Maximilian von Weichs (1881-1954) báró, német tábornagy. Harcolt az első világháborúban, majd a Reichwehr tagja lett. Részt vett Ausztria és a szudéta vidék megszállásában. Harcolt a lengyelországi, később a nyugati hadjáratban. 1941-ben a balkánon vetik be egységeit. Csapatai foglalják el Belgrádot. 1942-ben a „B” hadseregcsoport parancsnokaként az orosz fronton harcolt. Alárendeltségébe tartozott a Vitéz Jány Gusztáv vezette a II. Magyar Hadsereg. 1943-ban ismét a Balkánra került az „F” hadseregcsoport parancsnokaként.
Ő készítette elő 1944-ben Magyarország német megszállását. A háború vége előtt Hitler leváltotta. Amerikai fogságba került. 1948-ban ejtették az ellene emelt vádakat.
5. Karl Rudolf Gerd von Rundstedt (1875-1953) német tábornagy, 1893-tól hivatásos katona. Az első világháborúban vezérkari tiszt volt. A weimari köztársaság idején a Reichwehr állományában különböző katonai pozíciókat töltött be. 1938-ban nyugdíjazták, de rövidesen reaktiválták. A lengyelországi hadjárat idején hadsereg parancsnok. 1940-ben a nyugati hadjáratban az „A” hadseregcsoportot vezeti, 1941-ben a keleti fronton, Ukrajnában a Wehrmacht „Dél” hadseregcsoportját irányította. 1942-től a nyugati hadszíntér parancsnoka.
Rommel tábornokkal ellentétben azt hangoztatta, hogy a szövetségesek invázióját nem a „Csatorna” mentén, hanem a szárazföld belsejében kell megállítani. A „D-Day” idején rövid időre leváltották.
Előbb Kluge, majd Model tábornok vette át posztját, de 1944. szeptemberétől ismét ő vezette a nyugati frontot.
A német ardenneki ellentámadás összeomlása után nyugalomba vonult. 1945-ben amerikai fogságba esett, kísérletek történtek felelősségre vonására. Néhány évet Angliában fogolytáborban töltött, majd egészségi állapotára tekintettel 1949-ben szabadon engedték.
6. Hermann Wilhelm Göring (1893-1946) német politikus, birodalmi marsall. Az első világháborúban a német repülés hősévé vált. Közvetlenül a háború után az NSDAP (náci párt) egyik alapítója. Részt vett a müncheni „sörpuccs” (1923. nov.) előkészítésében és sikertelen végrehajtásában. Hitler landsbergi börtönbüntetése idején Göring Svédországban kezeltette magát, kábítószer függőségét már itt diagnosztizálták. 1928-ban lett parlamenti képviselő, 1932-től már ennek a parlamentnek (Reichstag) elnöke. A hatalomátvétel (1933) után porosz belügyminiszter, majd miniszterelnök. Légügyi miniszterként a német légierő (Luftwaffe) újjászervezése nevéhez kapcsolódik. Hitler Göringet nevezi meg utódaként. Ezzel a lehetőséggel a marsall megpróbál élni a háború végén.
Részt vett a Röhm puccs a „Hosszú kések éjszakája” (1934. jún.30.-júl.1.) előkészítésében a riválisok likvidálásában. A második világháborúban irányítja az „angliai csatát” (1940.júl.-nov.). A sikertelen légiháború után népszerűsége fokozatosan csökkent, a Führer már nem bízott benne. Korlátlan hatalma idején a leigázott országokból, műkincsek, értékes vagyontárgyak kerültek magánvagyonába. A szövetségesek fokozatos légi fölénye következtében a Luftwaffe már nem volt képes a követelményeknek megfelelni. A háború végén kapcsolatot keresett a szövetségesekhez, elsősorban az amerikaiakhoz. Ezért Hitler - 1945. tavaszán minden tisztségétől megfosztotta, parancsot adott letartóztatására is. Erre azonban - miután az amerikaiak fogságába került - már nem kerülhetett sor. A nürnbergi perben (1945/1946) kötél általi halálra ítélték. Kivégzése előtt cellájában azonban öngyilkos lett.
7. Szálasi (Szalosján) Ferenc (1897-1946) a magyar ún. „hungarista mozgalom” vezetője, szélső jobboldali politikus. A „Szálasy puccs” (1944.okt.15,16) után Magyarország „nemzetvezetője”. A nyilasok, mint a német érdekek leghűségesebb kiszolgálói nem éppen törvényes hatalomra jutásuk után, teljesen kiszolgáltatták az országot Hitleréknek. A háború után - a nemzetközi egyezményeknek megfelelően - Szálasyt több társával együtt „visszaszolgáltatták” az országnak. A Népbíróság 1946-ban kötél általi halálra ítélte.
8. Kállay Miklós (1887-1967) magyar politikus, miniszterelnök. Bárdossy László lemondását (1942. márc. 7.) követően, a német megszállásig (1944.márc.19) volt miniszterelnök. A szövetségesek irányába - Horthy Miklós tudtával - kereste a kapcsolatokat. Elhíresült „hinta-poltikájának” lényege: titkos tárgyalások folytatása a szövetségesekkel, a nyilvánosság előtt pedig a németek támogatása, de nem mindenáron. A német megszállás idején a török követségre menekült. A németek „jóvoltából” megjárta a koncentrációs táborokat, majd a háborút követően az Egyesült Államokban élt egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig.
9. Léon Blum (1872-1950) francia szocialista párti politikus, két alkalommal miniszterelnök. Franciaországban a német hatalmi törekvésekkel szemben sikeresnek bizonyult az ún. „népfront politika” a baloldali erők - ha csak rövid ideig is - kormányzati szintű összefogása. Léon Blumm vezette szocialisták a centrum pártokkal és más baloldali erőkkel győztek az 1936-os választásokon, a miniszterelnök Léon Blumm lett. 1937-ben lemondott, majd mindössze egy hónapra - 1938. márciusában - ismét miniszterelnök.
Még a háború alatt - ebben zsidó származása is szerepet játszott - 1943-ban deportálták. (Buchenwald, Dachau) Fogsága utolsó állomása Tirol volt. A második világháború után mégegyszer rövid ideig miniszterelnök.
10. Kurt Schuschnigg (1897-1977) Ausztria kancellárja 1934-től 1938. márc. 13-ig az ún. „Anschluss”-ig.
Ausztria ettől kezdve a német birodalom részévé vált. Az új kancellár rövid ideig a náci barát Seyss-Inquart lett. A német bekebelezés előtt Schuschnigg még „menteni akarta a menthetőt”, felajánlott néhány miniszteri tárcát az osztrák náciknak, ez azonban Hitlerék számára kevésnek bizonyult.
Hitler magához rendelte 1938. februárjában Berchtesgadenbe, hogy újabb engedményeket csikarjon ki a kancellárból. Schuschnigg - még mindig az ország függetlenségébe reménykedve - 1938. márc. 13-ra népszavazást írt ki. Ezt megelőzendő a német fegyveres erők átlépve a határt megszállták Ausztriát, Hitler az osztrákok újjongása közben bevonult Bécsbe.
11. Pietro Badoglio (1871-1956) Olaszország marsallja. Az első világháborúban Isonzónál a Monarchia ellen harcolt. 1935-ben az Etiópiát megszálló olasz csapatok parancsnoka. A második világháború elején vezérkari főnök. A sikertelen görögországi akció után visszavonult. Mussolini bukása után rövid időre miniszterelnök.
1943. szept. 3-án a szövetségesekkel fegyverszünetet kötött. A háború után az olasz szenátus elítélte, 1947-ben rehabilitálták.
12. Keresztes-Fischer fivérek: Keresztes-Fischer Ferenc (1881-1948) huzamosabb időn át belügyminiszter.
Először Gömbös Gyula kormányában (1931-1935), majd 1938-1944. között Imrédy, Teleki, Bárdossy, Kállay kormányokban volt belügyminiszter. Az angolszász orientáció híveként ismerték. A nyilas uralom idején testvérével Lajossal együtt Dachauba hurcolták.
Keresztes-Fischer Lajos (1884-?) altábornagy, Keresztes-Fischer Ferenc testvéröccse. Szárnysegéd, majd a Kormányzó Katonai Irodájának vezetője.
13. Dwight Eisenhower (1890-1969) az USA tábornoka és 34. elnöke. Életével az „Eisenhower a második világháború befejezéséről” c. szerkesztés bevezető része foglalkozik.
14. Franz von Papen (1879-1969) német politikus, alkancellár. Hitlerrel támadt politikai konfliktusai miatt, először Bécsben ügyvivő, majd nagykövet. 1939-1944. között Törökországban nagykövet. A nürnbergi perben (1945/1946) szabad lábra helyezték. Egy esküdt bíróság azonban nyolcévi kényszermunkára ítélte. 1949-ben szabadon engedték.
15. Joachim von Ribbentrop (1893-1946) a nácik odaadó híve, Hitlert mindenben kiszolgáló külügyminisztere. Életével a „Goebbels a Hitler elleni merényletről” c. szerkesztés szövegmagyarázata részletesebben foglalkozik.
16. Wilhelm Keitel (1882-1946) német vezértábornagy. Hitler egyik leghűségesebb katonája. Életével a „Goebbels a Hitler elleneni merényletről” c. szerkesztés szövegmagyarázata részletesebben foglalkozik.
17. Karl Dönitz (1891-1980) német tengernagy, a haditengerészet főparancsnoka. Hitler öngyilkosságát követően 23 napig Németország elnöke. Életével az „Eisenhower a másodi világháború befejezéséről” c. szerkesztés szövegmagyarázata részletesebben foglalkozik
18. Johann Ludwig, Gráf Schwerin von Krosigk (1887-1977) német jogász, pártonkívüli politikus, pénzügyminiszter. A háború után, mint háborús bűnöst az ún. „Wilhelmstrassze” perben 10 évre ítélték, 1951-ben amnesztiával szabadult.
19. Albert Kesselring (1885-1960) német tábornagy. Életével részletesebben az „Eisenhower a második világháború befejezéséről” c. szerkesztés szövegmagyarázata foglalkozik.
20. Kliment Jefremovics Vorosilov (1889-1961) orosz nemzetiségű politikus hivatásos katona a Szovjetunió marsallja. Életével az „Eisenhower a második világháború befejezéséről” c. szerkesztés szövegmagyarázata foglalkozik.
21. Tildy Zoltán (1889-1961) református lelkész, kisgazda politikus, miniszterelnök, köztársasági elnök.
Már a húszas évek elején belépett a „Nagyatádi-féle” kisgazda pártba. 1929-től Nagy Ferenccel szervezte a Független Kisgazda Pártot. Az alkalmazkodó magyar politikusok egyike, az ún. „szovjetizálásban” nem kis szerepe volt. 1945. nov. 15. - 1946. febr-ig miniszterelnök, majd köztársasági elnök 1946. febr. 2. - 1948. aug. 2. között. Nagy Imre kormányában 1956. okt. 26 - 1956. nov. 4. között miniszterelnökhelyettes. 1958-ban több évre ítélték.
22. Heinrich Luitpold Himmler (1900-1945) magas rangú náci vezető a birodalom egyik legbefolyásosabb embere. Életét részletesebben az „Eisenhower a második világháború befejezéséről” c. szerkesztés szövegmagyarázata foglalkozik.
23. Ifjabb Horthy Miklós (1907-1993) Horthy Miklós kormányzó és Purghly Magdolna legkisebb gyermeke volt. Helyzeténél fogva több gazdasági és sportéleti tisztséget is betöltött. Mérsékelt konzervatív-liberális nézeteket vallott. Volt brazil nagykövet. .A háború vége felé feladatai közé tartozott a szövetségesekkel való kapcsolattartás (a „kiugrási iroda” vezetője volt). Ellátta a zsidók „mentesítési ügyeivel” kapcsolatos a Kormányzóra háruló feladatokat is. 1944. okt. 15-én a sikertelen „kiugrás” napján az Ottó Skorzeny vezette SS kommandó tőrbecsalta, majd rövid tűzharc után egy pokrócba csavarva a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolta. Az amerikaiak szabadították ki fogságából. A háború után Portugáliában telepedett le, haláláig itt élt.
Szülei hamvaival együtt 1993. szept. 4-én földi maradványait Kenderesen helyezték örök nyugalomra.
24. Joszip Broz Tito (1892-1980) horvát származású jugoszláv kommunista partizánvezér, pártvezető.
Az első világháború alatt orosz fogságba esett. A húszas években a Kommunista Internacionále (Komintern)-ban tevékenykedett. 1937-től a JKSZ (Jugoszláv Kommunista Párt) főtitkára. Alkalma volt megismerni, belelátni a „sztálini praktikákba”, 1941-ben partizán mozgalmat szervezett a „tengely-hatalmak” ellenében. 1943-ban a legmagasabb katonai elismerés birtokosává vált marsallá léptették elő. Tolbuchin szovjet marsallal együttműködve űzték ki Jugoszláviából a német csapatokat. A háború után először miniszterelnök (1946) 1948-ban a JKP, majd a JKSZ (Jugoszláv Kommunisták Szövetsége) főtikárává választották. A kommunista pártok ún. „Tájékoztató Irodája” (1948) megszakította kapcsolatait a jugoszláv kommunistákkal. Sztálin ugyanis nem viselte el Titó függetlenebb Balkán politikáját. A diktátor halála után (1953. márc. 5.) Ny. Sz. Hruscsov főtitkár és Bulganyin szovjet miniszterelnök „kanosszát” járt Titónál Belgrádban. A találkozóra 1955. május végén került sor. A szovjetekkel a politikai kapcsolat azonban már nem volt a régi. Títo Nagy Imre ellenében Kádár Jánost támogatta az 1956-os hatalomátvételben. Mindkét katonai tömbtől (NATO, Varsói Szerződés ) egyenlő távolságot tartó Tito, az indiai Nehru és az egyiptomi Nasszer kidolgozták és a tömbökön kívüli országoknak ajánlották (az aktív el nem kötelezettség) politikáját.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
Kelt 2009. október