Goebbels a Hitler elleni merényletről
Joseph Goebbels (1897-1945) Adolf Hitler nemzetiszocialista Németországának propaganda minisztere, Hitler leghűségesebb - „sírig tartó” - híve volt. A pályája során vezetett - mintegy tizenhatezer oldalnyi - több kötetes napló jól reprezentálja a korabeli német politikai elit életét, - ma már hátborzongató - gondolkodását, a világ dolgairól alkotott felfogását.
A magyar „válogatás”, amely 1994-ben jelent meg, a Dunakönyv Kiadó gondozásában egy korábbi (1992) német válogatás szűkített változata. Ebből következik, hogy Goebbels jó néhány bejegyzése csak „kihagyásokkal” szerepelhet a kötetben. A kihagyásokat szögletes zárójelbe tett három pont jelzi. Szerkesztésemben zárójel és három pont teszi ugyanezt (…)
Goebbels a merénylet napján Berlinben tartózkodott a sikertelen merényletről még aznap közvetlenül Hitlertől kaphatott információkat. Ebből következően meghatározó szerepe volt az összeesküvők likvidálásában. Pályájának részleteivel a „szövegmagyarázat” foglalkozik1.
Az 1944. július 20-án a kelet-poroszországi Rastenburg melletti Farkastanyán, a főhadiszálláson merényletet követtek el Hitler ellen. A terepasztal alatt elhelyezett angol gyártmányú bomba felrobbanása következtében többen súlyosan megsérültek, közülük hárman sebesüléseikbe belehaltak. Hitler csak könnyebb sérüléseket szenvedett. A merénylet mögött egy a háború kilátástalanságát felismerő, inkább katonai, de polgári személyekből is álló csoport állt.
A bombát a helyszínen Claus Schenk Stauffenberg ezredes helyezte el. A merényletnek igen gazdag az irodalma, ami ma már széles körben ismert.
Szerkesztésem a merénylet utáni harmadik napon a Naplóban tett bejegyzések alapján, inkább a „hűséges” Goebbels reflexióit, indulatos véleményét foglalja össze.
1944. július 23.
„Tegnap: (…) A külföldi sajtó és propaganda szinte kizárólag a Führer ellen elkövetett merénylettel s a németországi puccsal foglalkozik. Londonban a legvadabb kombinációkat s a legnagyobb reménységet fűzik az ügyhöz. Úgy tesznek, mintha a háború holnap véget érne... Micsoda szörnyű ébredés lesz, amikor ellenfeleink megtudják a valóságot, és kiderül, hogy az általános válság inkább fokozza, mint csorbítja a németek ellenálló erejét! London nyíltan arról beszél, hogy Németországban lázadás tört ki, ami összeomláshoz vezet. Azt állítják, hogy a tábornokok lázadása a fronthelyzet miatt tört ki. Az Egyesült Államokban dúl az optimizmus. Az angolok viszont azzal büszkélkednek, hogy a bűnöző merénylőnek, Stauffenberg grófnak2 angol felesége van, ami történetesen igaz. Ebből is látni, hol kell a merénylet értelmi szerzőit keresni. Különböző forrásokból megtudom, hogy a semleges fővárosokban élő zsidók már a merénylet előtt tudtak a készülő gaztettről, s ilyen híreszteléseket is terjesztettek. Ebből szintén látni, milyen csatornákból táplálták ezeknek az aljas gazembereknek a terveit. Az ellenséges országok tőzsdéjén magasra szöktek az árfolyamok. Majd ezek is zuhannak, amikor sor kerül az ellenintézkedéseinkre. Az emigránsok jó lehetőséget szimatolnak. Azt állítják elsősorban Stokholmban, hogy a lázadó tábornokok már jóval a merénylet előtt felvették a kapcsolatot az angol-amerikai ellenséggel. Az ellenséggel való tárgyalásnak különböző állomásai voltak, s nem kétséges, hogy ez a merénylet igazi oka.
Mindenesetre számos kedvezőbb hang is hallható a semleges, de mindenekelőtt a szövetséges országokban. Mintha lidércnyomástól szabadultak volna meg, hogy a merénylet nem sikerült; hiszen mindenki tudja, ha a Führer hirtelen eltűnne a színtérről, csak idő kérdése Európa bolsevizálása.
Ma kevesebb időt tudok szentelni a propagandának és a frontnak, mivel rendkívül sok a dolgom, elsősorban a számos megbeszélés, ahol előkészítjük a totális hadviselést.
Kora délben érkeztünk
Lammers3 hadiszálására. Igen érdekes az út Kelet-Poroszországon keresztül. Teljes a nyuagalom, az emberek rendben, fegyelmezetten teszik a dolgukat. Nyoma sincs, hogy a front alig száz kilométerre van.
Bormann-nál4 összegyűltek a birodalom különféle hatáskörű vezető szervének legfontosabb képviselői. A konferencia előtt megbeszéltem Bormannal az úgynevezett átfésülés közeljövőben végrehajtandó részfeladatait. Közli, hogy már utasította a pártot, s most már csak az van hátra, hogy a kijelölt emberek megkapják a szükséges meghatalmazást. (…) Lammers4 igen barátságos hozzám. Neki és Funknak5 részletesen beszámolok a berlini eseményekről, ami természetesen az ittenieket nagyon érdekli. Hiába, annyira az isten háta mögött vannak, hogy még a legfontosabb eseményekről sem értesülnek. Úgy érzem, hogy Funk, aki már előttem érkezett, jól előkészítette a talajt Lammersnél, úgyhogy remélhetem, hogy a háborús erőfeszítéseinket szolgáló totális hadviselés értekezlete az én kívánságaim és nézeteim szerint zajlik majd le. Keitel6, aki szintén jelen van, személyesen számol be a merényletről.
Röviddel a robbanás után
a Führer az ő karjaiba hanyatlott. Megható jelenet. Keitel örömében sírva fakadt, amikor látta, hogy a Führer sértetlen.
Maga a merénylet drámai körülmények között zajlott,
s a legnyomatékosabban hangsúlyozni kell: valóságos csoda, hogy a Führer sértetlen maradt.
Ezután kezdődik a megbeszélés Lammersnél
„………Goebbels beszámol naplójában a tanácskozás lefolyásáról. Elemezte a „valóságos” helyzetet. Arról írt, hogy Keitel elfogadta azt a javaslatot, hogy „Himmler7 teljhatalmat kapjon az egész Werhmacht felett… Engem Keitel a mennyekbe dicsér. Mélységes hatást tettek rá érveim… Közösen akarunk vasárnap megjelenni a Führernél a belső háborús diktatúra megszervezőjének, hogy ne kelljen önmagamat ajánlanom, javaslatomra Lammers lesz a csoport szóvivője.” (a megbeszélésen a totális háború megszervezéséről volt szó - a szerk.) Az értekezlet végén Goebbels a főhadiszállására indult.
A főhadiszálláson
„Most nagyon nehéz megközelíteni a főhadiszállást. A merénylet megváltoztatta a Führer biztonságának őrzését is. Hála istennek; Stauffenberg gróf bűnös merényletének sosem szabad megismétlődnie. Ezen az úton is megállapítom, hogy Kelet-Poroszországban teljes a béke. Nyoma sincs a front közelségének. A Führer főhadiszállásán először a birodalmi marsallal találkoztam. Épp azzal volt elfoglalva, hogy a helyiséget, ahol a robbanás történt megszemlélje. A birodalmi marsallra még mindig hatással van a merénylet, nem utolsósorban azért, mert a nap folyamán egyik legközelebbi munkatársa, Korten tábornok, a légierő vezérkari főnöke belehalt sérüléseibe. Ezenkívül Brandt ezredes is meghalt. A merényletnek tehát már három halálos áldozata van. Újra meg újra boldognak kell lennünk, hogy a Führer ennyire épen megúszta. A birodalmi marsall mindenben osztja a véleményemet a merénylet hátteréről.
Nagyon méltatlankodik a tény miatt, hogy a tábornokok, akik azt hívén, hogy a Führer halott, rá egyáltalában nem voltak tekintettel és civilek kezébe akarták adni az államhatalmat. Jelentőségteljesen hangsúlyozza, hogy ő a Führer törvényes utódja, s ő az, akire a hadseregnek azonnal föl kellett volna esküdnie. Hála istennek ezt a kérdést most nem kell eldönteni, mert a Führer él és egészséges, s reméljük, még sok évtizedet tölt el körünkben. A birodalmi marsall természetesen torkig van az áruló tábornokokkal, akik részt vettek ebben a gaztettben. Elmond néhány részletet, amit az utolsó két napon figyelt meg - ezek valóban megrázóak. Nincs nemzeti szocialista, aki ne osztaná a véleményünket, hogy Németország hangulatát csak az áruló klikk radikális felszámolásával lehet helyreállítani.
Ezután találkozom a Führerrel,
aki bunkerjéből jön elém. Az üdvözlés első pillanatai megrázóak. Mélyen meg vagyok rendülve, hogy ilyen épen és egészségesen láthatom viszont. A köszöntés nem nélkülöz bizonyos ünnepélyességet. Úgy érzem, olyan emberrel állok szemben, akit Isten keze irányít. A Führer külseje mindenesetre kissé megviselt.
A homlokán karcolások,
kicsit sántít a lábán lévő égési sebektől, s zúzódások vannak azon karján is, amellyel a merényletkor a térképasztalra támaszkodott. Ezektől eltekintve azonban teljesen sértetlen. Gorbandt professzor, aki Göringgel8 kíséretében érkezett, beszámol a Führernek a többi sebesült állapotáról; néhányuk állapota még mindig nem megnyugtató. Legfőképp Schmundtért aggódik, ő sebesült meg a legsúlyosabban, nagy erőfeszítéseket kell tenni, hogy életben maradjon.
A Führer ezután megmutatja a helyiséget,
ahol a merénylet történt. Szerencse, hogy Speer9 ilyen vékony falú szobákat építtetett, s ezért az akna - egyébként angol gyártmány - robbanó ereje szétnyomta a falakat, s nem magában a helyiségben fejtette ki egész hatását. Különben valószínűleg mindenki elpusztult volna a helyiségben. A Führer a merénylet után először önmagáról állapította meg, mint mondja, hogy megvan a feje a szeme, a karja, a lába. Aztán az is kiderült, hogy mozogni is képes és az első sokkhatás múltán igyekezett mindenáron a szabadba jutni, mivel a helyiséget már lángok borították. Ez sikerült is, amikor igyekezett kijutni a helységből.
Keitel rohant oda hozzá,
és sírva a karjaiba borult. A merénylet valószínűleg úgy játszódott le, hogy Stauffenberg gróf, akit Fromm10 ajánlott a Führer környezetébe, aktatáskájában egy angol T-aknát hozott magával. Az aktatáskát, mint szokásos a padlóra tette, pontosan a Führer lába elé, majd azzal az ürüggyel, hogy telefonálnia kell, elhagyta a helyiséget. Addig telefonált, amíg bekövetkezett a robbanás, majd a főhadiszállásról a rastenburgi repülőtérre hajtatott.
A véletlen segítségével sikerült átjutnia az őrségen, bár a biztonsági szolgálat illetékes parancsnoka már lezáratta a főhadiszállást. Rastenburgban várta a repülőgép, amit Wagner az áruló főszállásmester előző nap fenyegetéssel kényszerített ki Below ezredestől.
Stauffenberg a géppel Berlinbe repült.
Berlinben kijelentette - valószínűleg így is hitte -, hogy a Führer halott, s ezután került sor a berlini akcióra. Fromm vezérezredes azonban a Führer főhadiszállásáról, valószínűleg Fellgiebel tábornoktól megtudta, hogy a Führer túl élte a merényletet, s inába szállt a bátorsága.
Azonnal felhívta Keitelt,
igaz-e, hogy meghalt a Führer. A határozott „nem”-re Fromm igyekezett tisztára mosni magát. Emiatt a klikkje letartóztatta; kényszeríteni akarták, hogy tartson velük. Ezután következett az általam irányított akció: az őrzászlóalj kiszabadította Fromm vezérezredest, aki valójában részese volt az összeesküvésnek. Fromm vezérezredes saját szakállára sebtében haditörvényszéket állított össze, halálra ítéltette bűntársait, s golyó által kivégeztette a terhes tanúkat is. Az akció nagyjából így játszódott le. Érdekes, hogy egy berlini telefonkezelő hívta fel a figyelmet Stauffenberg grófra. Amikor a Führer a merénylet után elhagyta a helyiséget, azonnal odarohant hozzá, s jelentette „Führerem, ezt csak gróf Stauffenberg ezredes tehette!”
Így jutottak az első nyomra. Ezután letartóztatási parancsot adtak ki Stauffenberg gróf ellen, ami későn érkezett Berlinbe, úgyhogy nem tudták foganatosítani.
A Führer sérülései viszonylag könnyűek.
Reméljük, hogy tizennégy napon belül teljesen egészséges lesz, noha ég erős fájdalmai vannak. Nagy szerencse, hogy Stauffenberg gróf ellen a letartóztatási parancs későn érkezett Berlinbe. Ha ugyanis a repülőtéren leartóztatják, valószínűleg nem kerül sor a berlini akcióra, s a puccsista bűnözők, akiket ma már agyonlőttek, valószínűleg még most is magas beosztásukban és hivatalukban lennének. Lényegében tehát azt mondhatjuk, ha már sor kellett, hogy kerüljön a merényletre és a puccsra szerencsésebben nem is mehetett volna végbe.
Meg vagyok győződve, hogy Fromm vezérezredes nemcsak részt vett az összeesküvésben, hanem ő volt az összeesküvés tényleges feje. Ezzel összefüggésben részletesen beszámolok a Führernek mindarról, amit Berlinben átéltem; szemmel láthatólag mindenben megerősítem a Führer véleményét.
Berlini intézkedéseimtől a Führer el van ragadtatva.
Helyesli eljárásomat, különösen azt, hogy gondosan ügyeltem, ne a Waffen–SS-t vessék be a tábornokok ellen. Valóban mindig igyekeztem, hogy a hadsereg puccsistáit csak a hadsereg alakulatai verjék le. A Führer igen fel van háborodva a tábornoki kar, különösen a vezérkar ellen. Elszánta magát, hogy véres példát statuál, s kiírtja ezt a szabadkőműves-páholyt, amely kezdettől ellenünk volt, és csak a kellő pillanatra várt, hogy a birodalom válságos óráiban hátunkba vágja a tőrt. A foganatosítandó ítéletnek történelmű léptékűnek kell lennie. Azok is megérdemlik ezt, akiknek magatartása nem egyértelmű, mint például Hase tábornoké Berlinben, akinek - noha azt hitte, hogy a Führer halott - semmiféle joga nem volt lezáratni a kormánynegyedet, s állami jogokat gyakorolni.
Egyáltalán minden tábornokot, aki beavatkozott az államigazgatásba vagy alkotmányellenes jogot tulajdonított magának, népbíróság elé kell állítani, s halálra kell ítélni.
Szó sem lehet hadbíróságról.
Előbb megfosztják őket rangjuktól, kitaszítják a Wehrmachtból, aztán átadják Freislernek11. Ő majd megtalálja a megfelelő hangot, hogy elbánjon velük. Részletesen beszámolok a Führernek a berlini őrzászlóalj tevékenységéről, s Remer őrnagy hathatós fellépéséről. A Führer elhatározza, hogy Remert ezredessé lépteti elő, s talán kinevezi Berlin városparancsnokává. Ez jó csere lenne, Hase helyett. Felháborító az is, hogy a bűnöző tábornokok azt képzelték, ha a Führernek tett esküjük hatályát veszti, akkor többé már semmi sem köti őket a rendszerhez, a nemzetiszocializmushoz. Hiszen terveik között szerepelt, hogy valamennyi birodalmi védelmi biztost letartóztatják.
A legélesebben ellenzem,
hogy az effajta törekvések esetleg bocsánatot nyerhetnek. Hogy lehet joga egy tábornoknak, aki túl ostoba ahhoz, hogy politikával foglalkozzék, a Führer halála esetén a nemzetiszocialista vezetőkkel, akiknek még az egyenruháját is köszönheti, úgy bánni, mint a genszterekkel!
Azokat a tábornokokat is mind népbíróság elé kell állítani, akik bármilyen, ez irányú intézkedést tettek. A népbíróság egyébként szinte kizárólag halálos ítéletet fog hozni. Hase megszállta a kormánynegyedet, s ez halálos bűn különösen ebben a kritikus órában. Kérem a Führert, hogy a jövőre adjon bianko felhatalmazást, hogy ilyen kritikus helyzetben közvetlen parancsnokságom alá vonjam az őrzászlóaljat. Ezt a Führer azonnal megadja.
Ha az őrzászlóaljnak nincs ilyen kiváló parancsnoka, akkor legalábbis egy időre tehetetlen lettem volna. A jövőre vonatkozóan gondoskodnunk kell arról is, hogy egy lázadó tábornoknak semmi lehetősége ne legyen ilyesmire. A merényletnek bizonyára igen messzemenő következményei lesznek.
Mindenek előtt a tisztogatás következik.
A Führer elszánta magát, hogy az egész tábornoki klánt, amely ellenünk fordult gyökerestül kiírtja, s ezzel lerombolja a falat, amelyet ez a tábornoki klikk mesterségesen emelt a hadsereg, a párt és a nép közé. Ez az írtóhadjárat bizonyára okoz majd pillanatnyi válságot, ez midig így volt a párt vagy az állam elleni puccsok esetén.
Emlékeztetem a Führert,
hogy a különböző Strasszer12 és Stennes-válságok éppúgy, mint a Röhm13 puccs, a nemzetiszocialista uralom mérhetetlen erősödéséhez vezettek. Most is így lesz. Ezért nagyon bizakodóan nézek a jövőbe. Most még súlyos idők állnak előttünk, de aztán túl leszünk a nehezén Himmler bizonyára hatalmas erőket szabadít majd fel a Wehrmachtból, s ha én megkapom a politikai felhatalmazást, ugyanezt végre tudom hajtani a civil életben is. Vasmarokkal fogom átfésülni az államgépezetet, hogy a hatáskörök ismét tiszták legyenek, és hogy gátat vessek a hadviselést akadályozó káros üres járatoknak. Röviden: a dolgok állása szerint, ha most alaposan nekilátunk, szerintem túljutunk a háborús válságon.
Csak az aggaszt, hogy
a Führer nagyon megöregedett.
Határozottan betegesnek látszik, elsősorban a fájdalmai miatt. Lényét valami különleges jóság jellemzi. Sosem éreztem iránta olyan belső szívmeleget, mint ma. Határozottan szeretni kell.
Ő korunk legnagyobb zsenije.
Vele fogunk győzni, vagy hősi harcban elpusztulni. Ha azonban a jelenlegi helyzetből levonjuk a megfelelő következtetéseket, nyilvánvaló pusztulásról szó sem lehet, épp ellenkezőleg: rövidesen olyan fellendülésnek leszünk tanúi, amilyet ma elképzelni sem tudunk. A háború csakhamar átlendül a kritikus ponton, s aztán megkezdődik a javulás, előbb a hazában, aztán a frontokon…”
Goebbels ezt követően arról ír, hogy hosszú megbeszélést folytatott Ribbentroppal14 a Birodalom külügyminiszterével. Ribbentrop arra kérte, hogy a totális hadviselés kérdésében legyen kemény és kérlelhetetlen…
Természetesen valamennyien nagyon boldogok vagyunk, hogy a Führer épségben megúszta a merényletet. Mindnyájan tudjuk, hogy ő ma nemcsak a nemzetiszocializmust, hanem a birodalmat is jelenti. Részletesen elmondom Ribbetropnak a berlini eseményeket; belőle is nagy elismerést váltanak ki az ügyben tett intézkedéseim. Mint egykori tiszt megérti jelentőségüket…
A Führer számos új információt kapott, amelyek csak növelték dühét a tábornoki kamarilla ellen. Utasít, hogy most már birodalomszerte szervezzünk gyűléseket, azzal a célkitűzéssel, hogy végre leszámoljunk az áruló tábornoki klikkel, s hogy a Führert felszólítsák olyan büntetőeljárás lefolytatására, amely örökre lehetetlenné teszi az ilyen események megismétlődését.
A Führer most már sokkal nyitottabb a totális hadviselés kérdésében, mint eddig. Fromm szerinte is bizonyára áruló. Witzleben15 vezértábornagyot, akinek nevével fémjelezni akarták az akciót, közben letartóztatták határszéli birtokán. Népbíróság elé állítják, halálra ítélik és kivégzik. A Führer most már kész arra is, hogy a legmegbecstelenítőbb ítéleteket hozza az árulás igazi vezetői ellen. A tábornokok egyébként az egész birodalomban attól félnek, hogy bíróság elé állítják őket. A nép magához ragadta a kezdeményezést, minden tartományban hatalmas tömegek tüntetnek, munkások és polgárok követelik, a kíméletlen harcot az árulás ellen. Most már miénk a szó (…)
Felhasznált irodalom:
Joseph Goebbels
Napló
Dunakönyv Kiadó 1994.
Szövegmagyarázat
1. A fiatal Goebbels szorgalmát az a vágy is megalapozhatta, hogy kora gyerekkori betegségéből visszamaradt kacska lábáért nem sportolhatott, nem játszhatott. Ezért aztán nem lehetett katona sem, sokat olvasott és nagyon fiatalon írni kezdett. Apja egy kiskereskedés alkalmazottja volt, aki keservesen tartotta el négy gyermekét (az ötödik meghalt 1915-ben), de mindent megtett azért, hogy az igyekvő és tehetséges Josephet taníttassa. Goebbels ifjúkorában a család hagyományainak megfelelően hitvalló katolikus volt. Előbb Bonnban, azután Freiburgban végzett egyetemi tanulmányokat, majd 1921-ben Heidelbergben doktorált. Hiába tanult, a korabeli német viszonyok közepette nem tudott elhelyezkedni. Goebbels már egész fiatalon „valami nemzeti, judaizmus nélküli szocializmus” eljöveteléről álmodozott, ekkor még a nemzeti szocialistákról nem is tudott. Velük először 1924-ben került kapcsolatba, amikor Weimarban részt vett egy náci gyűlésen. Itt találkozhatott Gregor Strasszerrel és másokkal a NSDAP alapítóival. Először a náci párt „balszárnyán” kötött ki.
Hitler „világlátásával” csak 1926-ban azonosult. Ettől az időponttól már „messiást” lát az ő Vezérében. Hitler a párt berlini gauleiterévé nevezi ki. 1928-ban a „Der Angriff” című náci lapot szerkeszti, mint a berlini „gau” vezetője szervezi az SA - feltűnően agresszív - fővárosi megmozdulásait. Ugyancsak ebben az évben szerepet játszik a parlamenti választások propagandisztikus előkészítésében. „Goebbels különbözött a Göring féle náci vezetőktől is, Őt nem roncsolta drog, sem alkohol, a hatalmat nem rongyrázásra és hisztériára, hanem arra használta, amire szerinte való volt: a hatalom minél intenzívebb gyakorlására.”
Hitler koalíciós kormányában már 35 évesen propaganda miniszter. Mint a propaganda avatott szakértője Goebbels „az elhihető hazugságok és az időzítés mestere volt.” Tudta, hogyan lehet hisztériát kelteni, felnagyítani a sikert, téveszméket kelteni a birodalom külpolitikai szándékai felől, óriás kampányt szervezni a német sérelmek ürügyén, eltorzítani a hadi eseményeket, szelektált hírközlést alkalmazni, a vereségből győzelmet faragni.
Az európai háború vége felé 1945. márciusában Hitler kiadta az ún. „Néró rendeletét”, amely a német föld felégetését, minden készlet és az ország infrastruktúrájának megsemmisítéséről szólt. Goebbels -, aki még a „totális háború” irányításának - Himmler mellett egyik főfelelőse és szervezője volt - az 
Albert Sperre bízott „Néró rendelet” végrehajtását már nem támogatta. „Maga is úgy látta, hogy a vesztett háború miatt a népet nem szabad pusztulásra „ítélni”. 1945. április utolsó napjaiban, amikor már Berlin romokban hevert ő volt az egyetlen politikus, aki szabadon, „papír nélkül” a város bpmbáktól szaggatott terein, lelkesítette, győzelemre „bíztatta” a város polgárait és a harcoló német egységeket. Goebbels ebben az időben feleségével Magda Goebbelssel és hat gyermekével „beköltözött” a kancellária kétszintes bunkerébe, ahol már Hitler hetek óta „irányította” a maradék német hadsereget, Berlin védelmét. A bunkerben gyermekeit morfin injekciókkal megölette, majd feleségével együtt a kancellária kertjében kilépve - parancsára - mindkettőjüket egy SS katona agyonlőtte.
2. Klaus Schenk von Stauffenberg (1907-1944) előkelő német családból származó katonatiszt. 1939-1943-ban részt vett Hitler támadó hadműveleteiben. Lengyelországban, Franciaországban, majd Észak- Afrikában teljesített szolgálatot. Az afrikai harcokban súlyosan megsebesült. Hazatérése és gyógyulása után Fromm vezérezredes ajánlata alapján kinevezték a német Tartalék-hadsereg vezérkari főnökévé. Itt került kapcsolatba az ellenállás különböző személyiségeivel. Aktív szerepet játszott az 1944. július 20-i merénylet előkészítésében és végrehajtásában. Fromm vezérezredes - aki maga is részese volt az összeesküvésnek -, hogy magáról elterelje Hitler gyanúját „gyorsmenetben” kivégeztette. Kivégzésekor ezt kiáltotta: „Es lebe das heilige Deutschland” Éljen a szent Németország!”
3. Dr. Hans Heinrich Lammers (1879-1962) a német birodalmi kancellária vezetője. A „Nagynémet Birodalom” elnevezés, amely 1943/1944-ben már általánossá vált tőle származik.
4. Martin Bormann (1900-1945) a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) pártkancelláriájának vezetője volt, birodalmi miniszteri rangban. A huszas évekbe kapcsolódott be a náci mozgalomba. Az évtized elején egy politikai indíttatású gyilkosságban is részt vett. 1928-ban már az SA egyik parancsnoka. Később a nácik hatalomátvétele után (1933) Rudolf Hess stábját vezette, aki ekkor Hitler helyettese volt. Bormann megbízható embernek bizonyulva „rászolgált” arra is, hogy Hitler magánvagyonát gondnokolja, illetve, hogy Hitler nyári rezidenciájának (a Dél-Bajor Alpokban lévő Berghofon) építését vezesse.
Rudolf Hess 1941. május 10-i Angliába történő végleges távozása után a Führer a pártkancellária vezetőjévé tette. Ettől kezdve ő lett a „Bejárat Hitlerhez”, nem hivatalosan pedig Németország legbefolyásosabb embere. Hitler politikai végrendeletében „leghűségesebb” párttársának nevezte Bormannt. Hitler és Éva Braun öngyilkossága előtti esküvőjükön, amit Führer-bunkerben tartottak, ő volt Hitler „tanúja”.
A Vezér haláláig maga is a bunker lakója volt.
Megjelent még Hitler és Éva Braun holttestének elégetésénél, majd 1945. május elsején a berlini ostrom alatt társaival eltűnt. 1946-ban a nürnbergi perben távollétében halálra ítélték. A per idején még nem volt hollétéről és haláláról minden kétséget kizáró bizonyíték, annak ellenére, hogy egy tanú (Arthur Axmann) állította, hogy látta Bormann holttestét. A berchtesgadeni bíróság 1954. március 10-én hivatalosan is holtnak nyílvánította. Aktáját csak a hetvenes évek végén zárták le véglegesen.
5. Funk, Walter Immanuel (1890-1960) német közgazdász, politikus, Hitler gazdasági tanácsadója. 1931-ben lett a náci párt (NSDAP) tagja. Szoros kapcsolatot épített ki a párt és a nagyiparosok között. 1933-ban birodalmi sajtófőnök, 1937-től
Hjalmar Schaht utódaként gazdasági miniszter. 1939-től a Reischbank elnöke. A nürnbergi perben életfogytiglani börtönre ítélték, de rossz egészségi állapota miatt 1957-ben szabadlábra helyezték.
6. Wilhelm Bodewin Johann Keitel (1882-1946) német hivatásos katona, vezértábornagy. Hitler 1938. febr. 4-én megszüntette a hadügyminisztériumot. A főparancsnoki jogkört a Wehrmacht felett maga a Führer gyakorolta. A minisztérium feladatait új szerv a véderő főparancsnoksága (Oberkomando der Wehrmacht, OKW) vette át. Keitel ettől kezdve az OKW főnöke volt. A Főparancsnokság a vezér és kancellár személyes katonai törzse gyanánt működött.
Keitel az első világháborúban hadnagyként szolgált. 1931-ben - még a weimari köztársaság idején - ezredessé léptették elő. Az OKW főnökeként már vakon engedelmeskedett - Jodl tábornokkal együtt, aki a törzsében dolgozott - Hitlernek. Simulékony modora, hajbókoló magatartása miatt a tábornokok csak „Lakeitel”-ként (lakáj) emlegették.
1940. június 22-én Keitel írta alá a compiégnei erdőben, abban a bizonyos vasúti kocsiban a fegyverszünetet Franciaországgal. A második világháború során alig hagyta el a Führer főhadiszállását.
1944. július 20-án a Hitler elleni merénylet idején, ő is a barakk-épületben tartózkodott, ahol a bomba felrobbant.
1945. május 9-én Keitel írta alá a német fegyverletételt. A nürnbergi perben (1946. okt. 2.) háborús főbűnösként halálra ítélték és október 16-án éjjel a börtönépület tornatermében felakasztották.
7. Heinrich Luitpold Himmler (1900-1945) náci vezér, a Schutzstaffel (SS) főnöke. A Harmadik Birodalom második legnagyobb hatalommal rendelkező vezetője. A német belbiztonság valamennyi szervezete felügyeletéhez tartozott. Ennélfogva hatmillió zsidó, kétszázezer roma, több,mint kétmillió szovjet hadifogoly haláláért volt felelős. A háború végén 1945. május vége felé már az angolok őrizetében öngyilkosságot követett el.
8. Hermann Wilhelm Göring (1893-1946) birodalmi marsall, a Luftwaffe főparancsnoka. Az első világháború idején először a gyalogságnál, majd a légierőnél szolgált. Sorozatos légi győzelmeivel (számuk: 21), kiérdemelte a német császári haderő legmagasabb kitüntetését a Pour le Mérite-t. A háború elvesztése megrendítette.
Árulással vádolta a császárt II. Vilmost, de főleg a háttérben meghúzodó főleg zsidó polgári politikusokat. A háború után kábítószerfüggővé vált, többször kezelték Svédországban. Politikai, mozgalmi múltja a náciknál kezdődött. Alapító tagja a Nemzetiszocialista Német Munkás Pártnak (NSDAP). Részt vett a müncheni sörpuccs előkészítésében és sikertelen végrehajtásában (1923). Hitler mindenben számíthatott rá, mint porosz belügyminiszter közreműködött az SA, így
Ernst Röhm likvidálásában. A Luftwaffe főparancsnokaként irányította a német légierőt. A háború idején nagy „műgyűjtő” hírében állt, ami nem állt másból, mint az elfoglalt államok műkincseinek elrablásából - Göring magánvagyonát gyarapítva - Németországba történő szállításából.
Göring Hitler helyettese volt. Amíg a Luftwaffe sikereket ért el, „csillaga” fényesen ragyogott. A háború második felében azonban- a szövetségesek légi túlsúlya következtében - „csillaga” leáldozóban volt. A harcok végén Hitler bizalma megrendült Göringben. A marsall - Himmlerhez hasonlóan, de tőle függetlenül - kereste a kapcsolatot a szövetségesekkel, így az amerikaiakkal. Hitler értesülve erről megtagadta Göringet. Amerikai fogságba került, ahol - változatlanul fennálló - kábítószer függőségétől igyekeztek megszabadítani. A nürnbergi perben (1945/1946) halálra ítélték, de kivégzése előtt öngyilkosságot követett el.
9. Albert Speer (1905-1981) Hitler főépítésze, fegyverkezési miniszter. A második világháború vége felé a haditermelés irányítója. Az állandó bombázások ellenére a kiváló szervező Speer „felfutatta” Németország haditermelését. Speer a háború végén - a német atomtitkok tudójaként - „jó szolgálatokat” tett az amerikaiaknak.
A nürnbergi perben húsz év börtönre ítélték. A Nyugat-Berlinben lévő Spandaui börtönből 1966-ban szabadult.
Haláláig több memoárt jelentetett meg. („Hitler bizalmasa voltam”, „Spandaui Börtönnapló”) Egy felolvasó kőrút közben Londonban agyvérzésben hunyt el 1981. szeptember 1-én, 42 évvel a második világháború kitörése után.
10. Friedrich Fromm vezérezredes a német ún. tartalékhadsereg parancsnoka. Sikeres Hitler elleni merénylet, esetén Fromm parancsára a „Walkür- hadművelet” vette volna kezdetét. A tartalék hadserek katonái megszállták volna a legfontosabb hírközlési, közlekedési, gazdasági objektumokat. Sor került volna a náci vezetők, gauleiterek, birodalmi vezetők, miniszterek likvidálására.
11. Roland Freisler (1893-1945) jogász, Hitler vérbírája. Az első világháborúban önkéntesként szolgált, 1915-ben orosz fogságba esett. Megtanult oroszul, a kommunista ideológia hatása alá került. Németországba visszatérve jogi egyetemet végzett, majd ügyvédi irodát nyitott. 1925-ben lett a náci párt tagja.
Hitler lelkes híve, hamarosan a német „Visinszkíj” vált belőle. 1933-ban a porosz igazságügyi minisztérium személyügyi vezetője, majd 1934-től a birodalmi Igazságügyi Minisztérium államtitkára. 1942-ben már ő képviselte minisztériumát a wansee-i konferencián. Bíróként a kegyetlenségéről vált közismertté. Legismertebb ítéleteit az 1944. július 20-i Hitler elleni merénylet résztvevői ügyében hozta. A kivégzéseket megörökítették. Az elitélteket „húskampóra” akasztva kivégezték. 1945. febr. 3-án Berlin bombázása során aktákkal a kezében éppen az óvóhelyre menekülve az épület romjai alatt érte a halál.
12. Gregor Strasszer a náci párt alapítója, Hitler után a legtekintélyesebb, legismertebb náci vezető. Évek múlva Hitler politikai vetélytársaként vett részt a politikai életben, aminek áldozatává is vált.
13. Ernst Röhm (1887-1934) az SA (Sturm Abteinlung) első számú vezetője volt, 1934-ben bekövetkezett haláláig. A Hitler által támogatott Himmler és Göring által előkészített „Hosszú kések éjszakáján.” 1934. június 30 - július 1-jén bírósági ítéletek nélkül egyesek szerint 150, a fennmaradt dokumentumok alapján 85 személyt végeztek ki, ebből 50 fő volt az SA tagja. Ernst Röhmnek „felajánlották”, hogy pisztollyal véget vethet életének, ő az „ajánlatot” azonban nem fogadta el, egy ss katona lőtte agyon.
14. Joachim von Ribbentrop (1893-1946) a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt befolyásos politikusa, 1938-1945. között külügyminiszter.
1939. augusztus 23-án Vjacseszláv Mihajlovics Molotovval Moszkvában aláírta a Lengyelország felosztását célzó ún „Molotov-Ribbentrop Paktumot”. A nürnbergi perben (1945/1946) kötél általi halálra ítélték, majd 1946. október 16-án kivégezték.
15. Erwin von Witzleben német tábornok a berlini katonai körzet parancsnoka volt. A Hitler ellen elkövetett 1944. július 20-i merénylet egyik szervezője.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
2009. október