Eisenhower
a második világháború befejezéséről
Dwight David Eisenhower (1890-1969), hivatásos katona, majd két alkalommal az Egyesült Államok elnöke.
Szegény családban született, hat testvére volt. Édesapja és édesanyja szigorú nevelésben részesítette gyermekeit.
Tanulmányait az Abilene-i középiskolában, illetve a West Point-i Katonai Akadémián végezte. Az első világháború idején hadnagyként egy páncélos kiképzőközpont parancsnoka volt. 1922-1924. között már századosként a „Panama-csatorna” övezetében teljesített szolgálatot. Később hadvezetési és vezérkari tanulmányokat folytatott, amit őrnagyi ranggal fejezett be. Majd Wasingtonban Douglas Mac Arthur tábornok hadsegédeként szolgált a Fülöp-szigeteken.
A második világháború kezdetén ezredesi rangot kapott, a 3. hadsereg vezérkari főnöke lett. Előbb dandártábornokká, majd vezérőrnaggyá léptették elő. A hadügyminisztériumban a hadműveleti osztály vezetésével bízták meg, majd hazája Európában harcoló csapatainak parancsnoka. 1942-ben már altábornagy, Észak-Afrikában a „Fáklya” néven ismert hadműveleteket irányította. 1943-ban már az Olaszországban küzdő amerikai erők vezetőjeként foglalta el Rómát. Részt vett a Lamanche-csatornán történő átkelés a partraszállás (Owerlord) tervezésében, majd a partraszállást főparancsnokként irányította. Ezt követően öt csillagos tábornokká léptették elő. A háború után a NATO főparancsnoka. 1952-ben visszavonult a katonai pályától. Az amerikai Republikánus Párt képviseletében két alkalommal 1953-1961. között az USA elnöke. Ebben a minőségben az ún. „Eisenhower Doktrína” kapcsolódik nevéhez.
Közvetlenül a háború után írta meg „Keresztes hadjárat Európában” c. nagysikerű művét, amiből a huszonkettedik fejezetet ismertetem részletesebben. Ezt megelőzően azonban a huszonegyedik fejezetből a szerző néhány gondolatát szeretném megosztani az olvasóval.
Epizódok a „Keresztes hadjárat Európában” c. művéből
A fegyverletétel előzményei
„Az első közvetlen fegyverletételi javaslat, amely a főparancsnokságra érkezett Himmlertől1 származott, aki felkérte a svéd Bernadotte2 grófot, hogy létesítsen kapcsolatot közte és Churchill miniszterelnök között. Április 26-án a miniszterelnöktől egy hosszú táviratot kaptam, amely Himmler javaslatát ismertette a nyugati fronton történő fegyverletételre. Én a javaslatot a szövetségesek közti egység megbontását célzó utolsó kétségbeesett kísérletnek tartottam, és ilyen értelemben tájékoztattam Churchillt3. Erélyesen sürgettem minden olyan javaslat elutasítását, amely nem az összes frontokon történő német fegyverletételre vonatkozik. Szerintem minden javaslat, amelynek értelmében a szövetségesek a német kormánytól csupán nyugati erői fegyverletételét fogadnák, azonnal teljes félreértésre adna okot az oroszokkal, és olyan helyzetet teremtene, amelyben az oroszok joggal vádolhatnak bennünket rosszhiszeműséggel. Ha egy német hadsereg le akarja tenni a fegyvert, ez tisztán katonai ügy. Ugyanígy, ha egy adott fronton az összes erők le akarják tenni a fegyvert, a német harctéri parancsnok ezt megteheti, és a szövetséges parancsnok fogadhatja a fegyverletételt. De annak, hogy a német kormány kapitulálhasson, egyetlen módja, ha minden szövetséges előtt feltétel nélkül leteszi a fegyvert.”
Az első nagy német kapitulációra Olaszországban került sor. Majd északon Hamburg körzetében a német parancsnok szintén kilátástalannak találta csapatai helyzetét. Később (április 30-án) kiderült, hogy a német északi haderő, valamint a dániai erők parancsnoka (Lindemann tábornok) is kész letenni a fegyvert. Az ilyen típusú fegyverletételek - ahogy Eisenhower írja - pusztán harcászati jellegűek és a helyi parancsnokok hatáskörébe tartoztak.
Aztán május 5-én Dönitz4 egy képviselője érkezett Eisenhowerhez.” Jöveteléről egy nappal előtte értesítést kaptunk. Egyúttal értesítettek bennünket, hogy a német kormány összes tengeralattjáróit visszarendelte a kikötőkbe. Ezt az információt azonnal közöltem az orosz főparancsnoksággal és kértem jelöljenek ki egy tisztet, aki azokon a tárgyalásokon, amelyeket Dönitz javasol, képviseli őket. Tájékoztattam őket, hogy nem fogadok el olyan fegyverletételt, amely nem jelent mindenütt egyidejű kapitulációt. Az orosz főparancsnokság Iván Szuszloparov vezérőrnagyot jelölte ki. Kesselring5 tábornagytól, a nyugati fronton lévő német erők parancsnokától szintén üzenet érkezett. Engedélyt kért arra, hogy a fegyver-letételi feltételek megbeszélésére teljhatalmú megbízottat küldhessen hozzám. Mivel von Kesselring parancsnoki hatalma csak a nyugati arcvonalra terjedt ki, azt válaszoltam, hogy nem kezdek olyan tárgyalásokat, amelyek nem vonatkoznak az összes fegyveres erőkre, bárhol is tartózkodjanak azok.
Amikor Friedeburg tengernagy május 5-én Reimsbe érkezett, azt mondta számos kérdést szeretne tisztázni. Részünkről a tárgyalást vezérkari főnököm, Smith tábornok folytatta. Ő közölte Friedeburggal, hogy nincs semmi megbeszélni való, mi csak feltétel nélküli és teljes fegyverletételt vagyunk hajlandók elfogadni. Friedeburg tiltakozott, mondván, hogy nincs felhatalmazása ilyen okmány aláírására. Engedélyt adtunk neki arra, hogy táviratozzon Dönitznek, és azt a választ kapta, hogy Jodl tábornok úton van parancsnokságunk felé, hogy segítsen a tárgyalásokon… Smith tábornoknak megmondtam, hogy közölje Jodllal6, hogy ha nem hagyják abba azonnal a fondorlatoskodást és a huzavonát, lezáratom a szövetségesek egész arcvonalát, és erőszakkal fogom megakadályozni azt, hogy több német menekült átlépje vonalainkat.
Végül Jodl és Friedeburg táviratot fogalmazott Dönitznek. Felhatalmazást kért a teljes kapitulációra, amely az aláírás után negyvennyolc órával lép érvénybe…….
Dönitz végre belátta, hogy más kiút nincs, engednie kell és Jodl május 7-én 02.41-kor aláírta a fegyverletételi okmányt.
Május 8-án éjfélig minden ellenségeskedésnek meg kellett szűnnie.
Miután Jodl tábornagy és Smith tábornok aláírta a szükséges okmányokat, és utána tanúként a francia és az orosz képviselő is aláírta őket. Jodl tábornokot hivatali helyiségembe vezeték. Tolmács útján megkérdeztem tőle, hogy teljesen megértette-e az általa aláírt okmány kikötéseit.
Azt felelte: „Igen”.
Én ezt mondtam: „Ön hivatalosan és személyesen is felelős, ha a kapituláció feltételeit megsértik, beleértve azokat a kikötéseket is, hogy a német parancsnokoknak az orosz parancsnokság által megjelölt időpontban meg kell jelenniük Berlinben, hogy formálisan letegyék a fegyvert az orosz kormány előtt. Ez minden.”
Jodl tisztelgett, és távozott.
Az Európai győzelem napja után
A fegyverletételi okmány feltételei szerint a német fegyveres erők vezetői május 9-én kötelesek voltak Berlinben megjelenni, hogy az orosz parancsnokságon aláírjanak egy ratifikációs okmányt. Ennek a második szertartásnak - mint megtudtuk - az volt a szerepe, hogy a németek, és az egész világ tudomására hozza, hogy a németek mindenki előtt kapituláltak, nemcsak a nyugati szövetségesek előtt.
Ezért utasítást kaptunk arra, hogy az első aláírásra vonatkozó hírt ne hozzuk nyilvánosságra, addig, amíg a másodikra nem kerülhet sor.
Abból a célból, hogy az amerikai és a brit tudósítók megismerhessék a reimsi megadás teljes történetét, néhányukat meghívtuk, hogy legyenek jelen a szertartáson. Amikor elfogadták a meghívást, beleegyeztek abba, hogy mindaddig visszatartják a hírt, amíg a történteket a szövetségesek közti megegyezés alapján hivatalosan nyilvánosságra nem hozzák. Egy amerikai tudósító megegyezésünk ellenére közölte a hírt, ami feldühítette a többieket, akik állták szavukat. Az eset izgalmat keltett, de végső soron tényleges kárt nem okozott.
A nyugati szövetségeseket meghívták,
hogy legyenek jelen a berlini aláírási aktuson, én azonban nem tartottam helyénvalónak, hogy elmenjek. A németek már megjelentek a szövetséges főparancsnokságon, hogy feltétel nélkül kapituláljanak, és úgy gondoltam, hogy a berlini ratifikációnak szovjet ügynek kell lennie. Ezért megbíztam helyettesemet, Tedder repülő főmarsallt, hogy képviseljen. Nehéz volt minden részlelet elrendezni: az időpontot, a megjelenésre jogosultak számát és osztályozását, s megállapítani az útvonalat, amelyen az oroszok által megszállt terület felett gépeinknek repülnie kellett. Mindez azonban megtörtént, és Tedder két repülőgépnyi tiszttel, katonával, női segédszolgálatossal s újságíróval együtt pontosan megjelent. Néhány hónappal később Moszkvában láttam egy filmet, amely a berlini ceremónia legkiemelkedőbb pillanatairól készült. A filmben nem történt említés a reimsi kapitulációról…
Sem akkor, sem később nem tartottunk helyi győzelmi ünnepségeket. Amikor Jodl aláírta a fegyverletételi okmányt, lefeküdtünk, hogy egy keveset pihenjünk, amire nagyon nagy szükségünk volt, és másnap megkezdjük annak a rengeteg feladatnak a végrehajtását, amelyek az ellenségeskedés megszűnése után ránk vártak.
Utána azonban minden munkánkat abban a jóleső tudatban végeztük, hogy Európában véget ért a vérontás. Bár nehéz feladatok előtt álltunk, de legalább nem voltak veszteséglisták.
Közvetlen problémáink közül
a legbonyolultabb és legsürgetőbb az átcsoportosítás volt.
1941. óta a szövetségesek hadászati elgondolásaikban ragaszkodtak ahhoz, hogy előbb Németországot kell legyőzni, és utána kerülhet sor a Japán elleni általános megsemmisítő támadásra. A németek május 7-i fegyverletétele azt jelentette, hogy a szövetségesek elérték első és legnagyobb céljukat.
Most itt volt az ideje annak, hogy teljes sebességgel rákapcsoljunk a másikra. A szövetséges erők az egész világon felszabadultak a tengely keleti erői elleni hadműveletek számára.
Oroszország még hivatalosan békeállapotban volt Japánnal,
de a velünk közölt tájékoztatás szerint Sztálin generalisszimusz Jaltából megígérte Roosvelt elnöknek, hogy a német fegyverletétel után három hónapon belül a Vörös Hadsereg csatlakozni fog a Japán elleni támadáshoz…
Az orosz átcsoportosítás azt jelentette, hogy a hosszú transzszibériai vasútvonalon nagy erőket kellett átdobni nyugatról keletre. Mivel csak ez a vasútvonal állt rendelkezésre, a feladat fáradságos volt és idő kellett a végrehajtáshoz. De a nyugati szövetségesek számára az európai hadseregeik átdobása az ázsiai hadszíntérre döbbenetes vállalkozás volt, amely a hajók százait vette igénybe 10.000 mérföldes tengeri útvonalon.
1945. februárjában megkezdtük az átcsoportosítás kidolgozását.
Több tényező még jobban megnehezítette a helyzetünket, ami önmagában is nagyon bonyolult volt. Európában a meghódított Németország megszállására megfelelő létszámot kellett visszatartani…
A fegyverletétel napján a nagy szövetséges haderőben több mint 3 millió amerikai állt parancsnokságom alatt. Ez 61 amerikai hadosztályt jelentett, amelyek egy kivételével mind részt vettek a harcokban. A leghosszabb szolgálati idővel rendelkezőket vagy megszálló csapatokhoz kellett beosztani, vagy hazaküldeni; másoknak a Csendes-óceánra kellett menniük. Sok hadosztályunk veterán hadosztály volt,amely tizenegy hónapon át állandóan harcolt…
Az 1943. évi moszkvai konferencián, amelyen Hull külügyminiszter vett részt, a három szövetséges hatalom megegyezett abban, hogy Londonban azonnal megalakítja az Európai Tanácsadó Bizottságot. A bizottság feladata az volt, hogy megkezdje Európa háború utáni politikai problémáinak tanulmányozását, és megfelelő javaslatokat terjesszen a kormányok elé.
1944. elejétől fogva a bizottság Londonban működött, és megegyezett a német fegyverletétel feltételeiben és a nemzeti megszálló övezetekben, valamint a közös ellenőrzés gépezetében. Az Egyesült Államok katonai tanácsadója a bizottság mellett, Cornelius Wickersham dandártábornok, később az ellenőrző tanács amerikai csoportjának szervezetében helyettesem lett.
Az Európai Tanácsadó Bizottság jegyzőkönyvei értelmében mind a négy szövetséges, Németország egy részének megszállásáért volt felelős, és az ország katonai kormányzását egy négyes tanács gyakorolta, amely a négy katonai parancsnokból, s az őket segítő egyeztető bizottságból állt. Az ellenőrző bizottságnak tiszti és polgári tagjai is voltak, akiknek a hatáskörébe a német fegyveres erők lefegyverzése, a politikai, gazdasági kérdések, a jogi, pénzügyi, munkaügyi kérdések és egy meghódított ország katonai kormányzatának más szükséges tevékenységei tartoztak…
A németországi katonai kormányzásban az első tapasztalatokat Aachenben szereztük, mielőtt átkeltünk a Rajnán. Ez megmutatta, milyen kérdésekkel kell szembenéznünk később, amikor a megszállás Németország egész területére kiterjed…
Politikai szintű megegyezés alapján a főparancsnokság július 14-én megszűnt. Ebből az alkalomból egy utolsó üzenetben köszönetet mondtam a parancsnokság állományának és elbúcsúztam. Ettől kezdve csak amerikai kötelezettségeim voltak.”
A szövetséges parancsnokok első találkozása
A találkozásnak „célja csupán az volt, hogy aláírjunk egy dokumentumot, amely rögzíti a Szövetségesek Tanácsának megalakulását, továbbá azt, hogy közösen vállaljuk a felelősséget Németország igazgatásáért. Azt gondoltuk, hogy ezekre az okmányokra vonatkozóan teljes megegyezés jött létre, még mielőtt Berlinbe mentünk, de amikor odaértünk, azt láttuk, vannak egyes kérdések, amelyeket az oroszok még elintézetlennek tartanak.
Az ülést késő délutánra tűzték ki,
és előtte megragadtam az alkalmat, hogy felkeressem Zsukov marsall7 parancsnokságát, és átnyújtsam neki a Légion of Merit érdemrend főparancsnoki fokozatát,amellyel az amerikai kormány tüntette ki. Zsukov marsallt barátságos és katonás megjelenésű embernek találtam.
Amikor visszatértem ideiglenes berlini szállásomra megtudtam, hogy az értekezlet, amelynek Zsukov a házigazdája váratlanul késik.
Ez bosszantott,
mivel aznap este vissza kellett mennem Frankfurtba. A hosszú délutáni órákat várakozással töltöttük, de Zsukov parancsnokságának angolul beszélő összekötő tisztje nem tudott magyarázatot adni a késedelemre. Végre késő délután elhatároztam, hogy dűlőre viszem a kérdést. Mivel tudtam, hogy az okmányokat előzőleg minden érdekelt kormány tanulmányozta és felülvizsgálta, nem láttam okát a késedelemnek, amely már szándékosnak tűnt. Ezért megkértem az összekötő tisztet, közölje Zsukov marsallal, nagyon sajnálom, de ha az értekezlet harminc percen belül nem kezdődik meg, kénytelen leszek visszatérni Frankfurtba.
Amikor a tiszt már éppen távozni akart, üzentek, hogy várnak bennünket a tárgyalóteremben, mire azonnal odaindultunk.
A marsall magyarázattal szolgált a késésért, mondván, hogy Moszkvából végső utasításokat vártak egy fontos kérdéssel kapcsolatban. Mi többiek elfogadtuk a nyilatkozatot, és a tanács baráti és szívélyes légkörben kezdte meg munkáját.
A kerek tárgyalóasztal a legnagyobb volt,
amelyet valaha láttam. Minden nemzeti küldöttségnek egy kilencven fokos körcikk volt kijelölve az asztalnál. A parancsnokokat egy sereg katonai és politikai tanácsadó, fotóriporter, újságíró és mások vették körül, akik látszólag csak azért voltak ott, hogy ott legyenek.
Az én politikai tanácsadóm az afrikai napok Robert Murphyje volt. Zsukov marsall első politikai tanácsadója Visinszkíj úr volt, aki néhány évvel ezelőtt a tisztogatási perek során mint ügyész meglehetősen ismertté vált. Minden okmányból néhány példány volt előttünk, és mindegyiket a tanács mind a négy tagjának alá kellett írnia. Kisebb fogalmazási részletkérdéseknél egy keveset vitatkoztunk, s utána véget ért a fáradságos ügy…
Ezután kiderült, hogy Zsukov marsall fényes bankettet rendezett vendégei részére, én azonban nem voltam felkészülve arra, hogy az éjszakát Berlinben töltsem. Ezen kívül olyan sok embernek adtam engedélyt rá, hogy Berlinbe elkísérjen, hogy szűk szállásokon nem lehetett elhelyezni őket.
Ezért megmondtam Zsukovnak,
hogy még este visszamegyek Frankfurtba, elég korán, hogy a gép még besötétedés előtt leszállhasson. Ő kompromisszumra kért: menjek az étterembe egy pohárköszöntőre, ahol a Vörös Hadsereg énekkara el fog énekelni két dalt. Megígérte, hogy gyorsan átvisznek a városon a repülőtérre, maga fog utánanézni, hogy ne legyen késés.
A marsallnak a szövetségesek iránti vendégszerető gesztusa miatt sajnáltam, hogy nem maradhattam. A Vörös Hadsereg énekkara remekül énekelt, és az asztal tele volt orosz különlegességekkel. Távozásom előtt Zsukov marsall bejelentette, most kapott táviratot Moszkvából, amely utasítja, hogy Sztálin generalisszimusz jóváhagyásával nyújtsa át Montgomery8 tábornagynak és nekem a Győzelem Érdemrendet, azt a szovjet kitüntetést, amelyet még sohasem adományoztak külföldinek.
A marsall megkérdezte,
hol szeretném átvenni a kitüntetést, és én meghívtam, látogasson el frankfurti parancsnokságomra, ahol megtörténhet az ünnepélyes átadás. Ő elfogadta a meghívást, és jóleső örömet szerzett, amikor Montgomery azt javasolta, hogy mivel az európai hadjáratban az én parancsnokságom alatt szolgált, ő is Frankfurtbaan szeretné átvenné a kitüntetést.
Zsukovnak megmondtam, hogy hozza el Frankfurtba törzsének több tagját, és maradjon ott, ameddig jól esik.
Biztosítom, hogy szívélyes fogadtatásban lesz része
Ő azt felelte, hogy június 18-án érkezik és törzsének legfeljebb tíz tisztjét hozza magával, de csak egy napig maradhat. Ezért díszebédet terveztem neki és kíséretének. Néhány órával érkezése előtt táviratot kaptam, amelyben az állt, hogy a tíz törzstiszten kívül még öt testőrtisztet is hoz magával.
A testőrtiszt olyan beosztás volt, amiről sohasem hallottam, és egy kissé tanácstalan voltam, mit csinálunk velük az ebéden. Utasítást adtam az étkezde főnökének, hogy rugalmasan járjon el, majd a marsall megérkezése után közölni fogom vele a teendőket.
Zsukovot a repülőtéren díszszázad és az Egyesült Államok szárazföldi hadseregének zenekara fogadta,
s utána egy tolmáccsal beszálltunk gépkocsimba,
hogy visszamenjünk a parancsnokságra. Azonnal feltettem neki a kérdést, hol legyen a testőr tisztek helye az ebédnél. Azt mondtam, közvetlenül maga köré ültetheti őket, állhatnak a háta mögött, vagy az asztal távoli oldalánál. Amikor mindezt lefordították neki, kitört: „Kérem, mondja meg a tábornoknak, oda teheti őket, ahová neki tetszik. Azért hoztam magammal őket, mert mondták.” Ezzel a testőrök ügye nagyon megnyugtatóan elintéződött.
A frankfurti ebéd nagy sikert aratott. Gyönyörű nyári nap volt, és a vendégeket először egy nyitott teraszra vittük, ahol különböző borokat, s ebéd előtt frissítőket szolgáltak fel. Erre az időre nagyszabású légi parádét rendeztünk, mivel feltételeztük, hogy Zsukov marsallnak tetszeni fog. A közeli repülőterekről százával szálltak fel a vadászgépek, amelyeket a könnyebb típusoktól a legnehezebbekig a bombázógépek követtek. A ragyogó napsütésben mindez lenyűgöző látvány volt, és láthatólag nagy hatást gyakorolt Zsukovra. Úgy tudtuk az oroszoknál az a szokás, hogy ebéd közben több pohárköszöntőt kell mondani.
A marsall kitűnő szónok volt,
vagy legalábbis úgy tudtuk, és azok az érzések, amelyeket a tolmács útján kifejezett, hízelgők voltak a szövetségesekre nézve és reménykedők közös céljaink sikerében. Mindenki - angolok, amerikaiak, oroszok és franciák - mondott egy pohárköszöntőt. Legalább egy tucatszor kellett felállnunk, de észrevettem, hogy a legtöbb amerikai hamar követte példámat, poharát vízzel töltötte tele, amelyet vörös borral annyira megszínezett, hogy a bor látszatát keltse.
A Montgomerynek és nekem átnyújtott kitüntetés ritkaság számba ment, mivel inkább nagy anyagi értékű volt, semmint érzelmi vagy szimbolikus. A csillag alakú érem mindegyikében nyolcvan-kilencven gyémánt van egy csoport mesterséges rubin körül, amelynek közepén a Kreml kis zománcozott képe látható.
Zsukovon és kísérőin látszott,
hogy rendkívül barátságosak és együttműködők kívánnak lenni. Visszatekintve arra a napra, még mindig úgy látom, hogy az szép ígéret volt a szívélyes és bensőséges kapcsolatra köztünk és az oroszok között. Ez az ígéret azonban végül elveszett a gyanakvásban és a kölcsönös vádaskodásban és sohasem teljesült. Ami azonban Zsukov marsall és a köztem való baráti kapcsolatot illeti, ezt tovább erősödött, és egész addig tartott, amíg 1945. novemberében el nem hagytam Európát.
Ez a barátság személyes jellegű volt,
de sajnos nem az általános magatartást fejezte ki.”
Az elhurcoltak
Eisenhower ezután az elhurcoltakkal foglalkozik memoárjában, „az elhurcolt személyek tragikus sorsa közvetlenebbül lekötötte figyelmemet, mint az oroszokkal való személyes kapcsolataim…
Az elhurcoltak közül a zsidók voltak a legsiralmasabb állapotban. Éveken át ütötték-verték, éheztették és kínozták őket. Még az élelem, a ruházat és a tisztességes bánásmód sem tudta azonnal kizökkenteni őket a reménytelenségből és az apátiából. Összebújtak - nyilván olyan érzés alakult ki bennük, hogy ha egy szobában zsúfolódnak össze, biztonságban vannak - és ott passzívan várták, hogy mi történik velük. Nagyon nehéz feladat volt gondoskodni számukra megfelelő elhelyezésről, megszervezni az élelem elosztását és az orvosi ellátást. Nem is szólva a higiéniai létesítményekről, a fűtésről és a világításról. Sokan közülük magatehetetlenek voltak, mindent másnak kellett elvégezni helyettük.
A hazaszállíthatatlanok másik csoportját a balti államok - Észtország, Lettország és Litvánia -volt állampolgárai alkották, hazájukat bekebelezte a Szovjetunió. Ezek azért menekültek el, mert ellenállást tanúsítottak országuk megszállásával szemben és nem térhettek haza. Viszonylag egészségesek, erősek voltak, és készek voltak dolgozni épületeik s környezetük megjavítása érdekében. Rajtuk kívül voltak még lengyelek, ukránok, románok, jugoszlávok és mások is…
Július elején értesítést kaptunk arról,
hogy nemsokára összeül a podsdami konferencia9. Ismét szállást és védelmet kellett biztosítanunk az értekezleten résztvevő államfőknek és kiemelkedően fontos személyeknek ez esetben az én feladatom csak az amerikai küldöttség fogadására és elszállásra szorítkozott. Antwerpenbe utaztam, hogy fogadjam azt a cirkálót, amelyen Truman elnök10 és Byrnes külügyminiszter Európába érkezett. Így alkalmam volt arra, hogy megbeszéljek velük néhány általam fontosnak tartott politikai problémát.
Először is sürgettem,
hogy Németország megszállásunk alatt álló részén a katonai igazgatást polgári kormányzat vegye át…
Egy másik kérdés,
amelyben megkíséreltem, hogy a tanácsot adjak Truman elnöknek a szovjeteknek arra szándékára vonatkozott, hogy hadba lépnek Japán ellen. Azt mondtam neki, hogy mivel a jelentések szerint Japánt összeomlás fenyegeti, ellenzem a Vörös Hadsereg hadbalépését…
A harmadik javaslatom
az volt az elnöknek, hogy a franciákkal és az angolokkal kapcsolatban a kölcsönbérleti szállítások leállításában tanúsítsunk némi rugalmasságot.
Az elnöknek értésére juttattam
Azt a véleményemet, hogy a német gazdaságot - és különösen a jóvátételek problémáját - úgy kell kezelnünk, hogy a lehetőséget biztosítsunk a németeknek a megélhetésre…
Az elnök németországi tartózkodása alatt meg kívánt szemlélni néhány alakulatot. Megszerveztem számára az utazást az amerikai körzetben, és a jószerencse folytán a 84. hadosztály egyike volt azoknak, amelyeket látni akart. A hadosztályban unokaöccse, Louis Truman ezredes volt a törzsfőnök, így a látogatást nemcsak kellemes hivatalos időtöltés, hanem egyúttal kedves személyes találkozás is volt az elnök számára.
Egyik napon, amikor az elnök
együtt utazott Bradley tábornokkal és velem, rólunk háborús vezetőkről, illetve jövőnkről kezdett beszélni. Én azt mondtam neki, semmi más vágyam nincs, mint visszavonulni egy nyugodt otthonba, és onnét szeretnék, ami kevés tőlem telik, segíteni népünknek, hogy megértse, milyen nagy változásokat idézett elő a háború a világban, és e változások eredményeképpen milyen elkerülhetetlen felelősség hárul ránk. Sohasem fogom elfelejteni az elnök válaszát. Korábban néhányszor fesztelen légkörben együtt reggeliztünk, és őszinte, komoly s nagyon kellemes embernek találtam. Most a kocsiban hirtelen felém fordult, és így szólt: „Tábornok, semmi olyat nem kívánhat, amiben ne támogatnám Önt. Ez határozottan és félreérthetetlenül magában foglalja az 1948. évi elnökséget is.”
Forrás:
Dwight D. Eisenhower
Keresztes háború Európában
Zrinyi Katonai Kiadó Bp.1982
Szövegmagyarázat:
1. Heinrich Luitpold Himmler (1900-1945), magas rangú náci vezér, a Schutzstaffel (SS) vezetője. A második világháború alatt - de előtte is - az ún. „Harmadik Birodalom” legbefolyásosabb embere volt. A rendőrség, a biztonsági erők, ideértve a Gestapot is, az SA, és az SS az ő hatalma alatt állt. Himmler a koncentrációs táborok, haláltáborok a különböző bevetési csoportok felügyeletét is ellátta. Több, mint hatmillió zsidó, kétszázezer roma, kétmillió szovjet hadifogoly, kétmillió lengyel haláláért volt felelős.
2. Bernadotte Folke gróf (1885-1945), svéd diplomata, 1943-tól a Svéd Vöröskereszt elnöke volt. 1943/1944-ben Göteborgban beteg angol és német hadifoglyok cseréjét szervezte. 1945. februárjában koncentrációs táborokban raboskodó dán és norvég hadifoglyok szabadon engedését érte el. Himmlerrel ekkor került kapcsolatba. A háború után Palesztínában képviselte a Svéd Vöröskeresztet, ahol zsidó szélsőségesek meggyilkolták.
3. Winston Leonard Spencer Churchill (1874-1965) brit politikus, miniszterelnök 1940-1945. és 1951-1955. között. Kiemelkedő képességű államférfi, kiváló szónok és stratéga. A brit hadsereg tisztje (az Admiralitás első Lordja). Termékeny író, történelmi tárgyú írásai elismerést és nagy sikert hoztak számára. 1953-ban irodalmi Nobel Díjat kapott.
4. Karl Dönitz (1891-1980) német tengernagy, a második világháborúban a haditengerészet főparancsnoka is volt.
Adolf Hitler öngyilkossága után 23 napig Németország elnöke. Nevéhez kötődik a „Korlátlan tengeralattjáró Háború” kiszélesítése az atlanti vizeken, illetve az ún. „Farkas-falkák” bevetése a szövetségesek ellen.
Dönitzet a háborús főbűnösök perében (1945-1946) háborús bűnökkel vádolták és tíz évre elitélték.
A vádak szerint a korlátlan tengeralattjáró háború elrendelésével Németország megszegte a Második Londoni Flotta egyezményt és ebben büntetőjogi felelőssége elvitathatatlan volt.
1956-ban, szabadulása után egy Hamburg melletti kis faluban Aumühlébe telepedett le, ahol két önéletrajzi témájú könyvet is írt, „Tíz év és 20 nap” és „Örökké változó életem” címmel.
5. Albert Kesselring (1885-1960) a német légierő tábornagya. A náci Németország egyik legtehetségesebb tábornoka volt. A háború végén az olasz hadszíntéren teljesített szolgálatot. „Mosolygó Albert” volt a beceneve. 1945. márciusában amerikaiak fogságába került. A háború után 1947-ben Velencében egy bíróság halálra ítélte, majd az ítéletet - a közfelháborodás hatására - életfogytiglan büntetésre változtatták. 1952-ben egészségi állapota miatt gégerákja volt - szabadon engedték. 1960-ban hunyt el a németországi Bad Neuheimben.
6. Josef Ferdinánd Jodl (1890-1946) német tábornok a Wehrmacht támadó hadműveleteinek tervezője. Hitler szolgalelkű tábornokainak egyike. A második világháború végén a nürnbergi perben háborús bűncselekmények elkövetésével vádolták, halálra ítélték, majd felakasztották.
7. Georgíj Konsztantinovics Zsukov (1896-1974) orosz-szovjet hivatásos katona, a Szovjetunió marsallja, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke, az SZKP KB tagja, honvédelmi miniszter. A második világháborút követően-hatalomféltés okán - Sztálin háttérbe szorította. A diktátor halála után Ny. Sz. Hruscsov ismét a párt vezető-testületeinek tagja lett. Előbb honvédelmi miniszterhelyettes, majd 1955-1957. között honvédelmi miniszter.
Magyarország 1956. novemberi megszállása nevéhez kötődik. 1958-ban nyugállományba helyezték. 1974-ben L. I. Brezsnyev „visszaveszi” a politikai életbe, de komolyabb megbízatást már nem kap. 1974-ben Moszkvában hunyt el. Katonai pályáját, intézkedéseit hevesen vitatják. A „győzelem minden áron” katonai filozófiája sok szovjet katona életébe került.
8. Montgomery of Alamein, Sír Bernard Law (1887-1976) angol marsall. Harcolt az első világháborúban, 1914-ben súlyosan megsebesült. 1939/1940-ben Franciaországban volt az expediciós haderők egyik hadosztály-parancsnoka. A végig harcképes állapotban maradt csapatait sikeresen menekítette ki Dunkerque-nél. Ő maga az utolsó között hagyta el a hídfőt és vonult vissza Angliába. 1940-1942. között hazájában látott el parancsnoki feladatokat. 1942. augusztusától Auchinleck tábornok utódaként az észak-afrikai 8. brit hadsereg parancsnoka volt. Katonái éppen abban az időben kaptak megfelelő szintű és mennyiségű utánpótlást, amikor a német haderők Rommel vezetésével ellátási gondokkal küszködtek. El-Alameinnél legyőzte Rommel német és olasz csapatait. Mindez fordulópontot jelentett a sivatagi háború történetében. A szövetségesek észak-afrikai partraszállását követően a britek az amerikai Patton tábornok vezette 7. ameriai hadsereggel együttműködve hét hónap alatt felszámolták a tengelyhatalmak észak-afrikában harcoló csapatait. 1943-ban Sziciliában, majd Olaszország szárazföldjére érve vezette győzelemre katonáit. 1944-től résztvett a normandiai partraszállás hadműveleteinek egyik tervezője volt Eisenhower tábornok irányítása alatt. A partraszállást követően a szövetséges erők balszárnyán a 21. hadseregcsoport vezetője volt. A háború után a brit erők vezérkari főnöke, illetve az európai szövetségesek (NATO) parancsnok-helyettese. Rendkívül eredményes, de sokat kritizált parancsnok volt. Churchill szavai szerint főként győzelmei után volt elviselhetetlen.
9. Potsdami konferencia: 1945. július 17. - augusztus 2. között a Berlin melletti Potsdamban a három szövetséges hatalom vezetőinek (az amerikai: Harry S. Truman, az angol C. Attlee, a szovjet J. Sztálin) találkozóját jelentette.
A konferencia napirendjén: elsősorban Németország, Ausztria, Olaszország, Lengyelország, Magyarország, Finnország, Bulgária, Románia jövője szerepelt napirenden. Megerősítették Németország teljes megszállását, Berlin és Ausztria megszállási övezetekre osztását.
Részletezték Németország megszállásának politikai és gazdasági céljait, a militarizmus, nácizmus teljes kiirtását, a hadsereg leszerelését, a haditermelést folytató német ipar békés célú átszervezését. Döntöttek a militáns szervezetek: az SS, SA, a rendőrség, a titkos rendőrség (Gestapo) felszámolásáról.
A „háromhatalmi közlemény”-ben említést tettek: a Csehszlovákiában, Lengyelországban, és Magyarországon élő németség Németországba történő áttelepítéséről. A konferencia felszólította Japánt a feltétel nélküli azonnali fegyverletételre.
A potsdami döntések Magyarországra gyakorolt politikai és társadalmi hatásait Nagy Ferenc miniszterelnök,
szemléletesen mutatja be „Küzdelem a vasfüggöny mögött” c. visszaemlékezéseinek I. kötetében. Így ír erről:
„A nyomorúságából emelkedő Magyarországot egyik csapás a másik után érte. A legsúlyosabb ilyen csapások egyike a potsdami döntés volt. Ezt az egyezményt ismét csak a Szovjetunió gondolta át egészen alaposan, ő vette leginkább hasznát is. A potsdami döntés módot adott a nagyhatalmaknak a befolyásuk alá került országok teljes gazdasági kihasználására. Csak lelkiismereti kérdés volt az egyes hatalmak részéről, hogy milyen mértékben használják ki a potsdami egyezményben biztosított lehetőségeket. A Szovjeteknek pedig ilyen tekintetben tág a lelkiismerete.
Potsdamban a nagyhatalmak vezető férfijai voltak együtt, akik nem akartak időt szakítani maguknak az egyezmény részleteinek pontos írásba foglalására. De úgy látszik, félvállról vették a potsdami döntés következményeit azok a szakértők is, akiknek pedig az lett volna a rendeltetésük, hogy részletesen körülhatárolják az egyes hatalmak Potsdamban nyert jogait éppen úgy, mint a legyőzött kis országok kizsákmányolásának mértékét is.
Ellenőrizhetetlen szóbeszéd járt arról, hogy a nagyhatalmak Potsdamban eleinte csak Németország felől akartak intézkedni, és csak Németország kárára történő kielégítéséről szándékoztak tárgyalni. Állítólag a tárgyalások végén valamelyik harmadik vonalban álló orosz szakértő felvetette, hogy ugyebár a Németországra vonatkozó döntések alkalmazandók a csatlós országokra is. Mivel ellenvetés nem volt, a Szovjet ezt is belefoglalta az egyezménybe. A Szovjetunió Magyarországon tartózkodó gazdasági szakemberei először csak a német állampolgárok Magyarországon lévő vagyontárgyainak az átadását követelték. De a magyar közmondás szerint „evés közben jön meg az étvágy”, s a Szovjet fokozatosan beledolgozta magát a további követelésekbe. Már az egyszerű német vagyontárgyak átadásával is bajok voltak. Amikor a szovjet megbízottak kijelölték azokat a vagyontárgyakat, vállalatokat és házakat, amelyeket a potsdami döntés alapján a magyar kormány köteles átadni, sokszor vitattuk,hogy ezekben a vagyontárgyakban más országok polgárainak is van tulajdonrészük. A Szovjet azt állította, hogy amit ő követel az kimondottan német vagyon, s helyesebb, ha a magyar kormány nem vitatkozik más országok állampolgárai helyett. A magyar kormány erre azt tette, hogy az átadási jegyzőkönyvekbe belefoglalta, hogy amennyiben egy-egy átadott vagyontárgy iránt harmadik ország állampolgárai indítanának keresetet, az ilyen perekért a Szovjetunióra hárítja a felelősséget.
Később azonban súlyosabb dolgokat hámozott ki a Szovjet a potsdami döntésből. Kijelentette, hogy ő csak tehermentesen veszi át a Magyarországon lévő német vagyont, tehát átveszi a vagyontárgyakat, de nem vállalja azokat az adósságokat,amelyek ezeket a vagyontárgyakat terhelik.
Azután újabb figurája támadt az orosz követeléseknek. Közölték a magyar kormánnyal, hogy nemcsak a valóságos német vagyontárgyakra tartanak igényt, hanem német vállalatok vagy állampolgárok magyar vállalatokkal vagy polgárokkal szemben fennálló követeléseire is. Ha tehát valamelyik magyar vállaltnak Németországgal szemben adóssága van, azt az adósságot a Szovjetnek tartozik fizetni. Ha a hitelt a német vállalat márkában nyújtotta, akkor a szovjet önkényesen állapítja meg, hogy magyar pénzben vagy dollárban mennyit követel egy márkáért.
Az egész követelés összege a német vagyonnak nyilvánított házak és üzemek átadása után több mint kétszázmillió dollárra rúgott Magyarországgal szemben. Ennek az összegnek a teljesítésére nézve folytatott a magyar kormány tárgyalásokat Moszkvában az én eltávolításom után.
Potsdamban a nagyhatalmak vezetői megbeszéléseket folytattak a Németország szomszéd államaiban lévő német nyelvű lakosság kitelepítésére nézve is. Hozzájárultak ahhoz, hogy amennyiben Németország valamelyik szomszéd állama saját területéről német területre kívánja telepíteni a német származású lakosságot, erre a felhatalmazást megkapja.
Nemsokára a potsdami döntés után a magyar kormány átiratot kapott Vorosilov marsalltól, amely úgy szólt, hogy Magyarország köteles kitelepíteni az ország területéről mintegy félmillió német ajkú állampolgárt.
A magyar nép kétségtelenül nyugtalanul nézte a háború alatt a német lakosság egy részének magatartását. Sokan elkezdték közülük dicsőíteni Hitlert, gyakran a német származású katonatisztek és tisztviselők terjesztették az országban a nemzetiszocialista hangulatot. A német ajkú lakosság körében kezdték szervezni a Volksbund nevű államellenes szervezetet, amely azután a hazafiasabb érzésű németeket úton-útfélen terrorizálta.
Akadtak azonban szép számmal a német ajkú lakosság soraiban, akik nagyon élesen szembehelyezkedtek a hitlerizmussal, nyílt harcot folytattak a Volksbund ellen, és igyekeztek erősíteni a német ajkú lakosság hazafiasságát.
Amikor Vorosilov marsallnak ez az átírata megérkezett, a kormány - augusztus 13-án - minisztertanácsra ült össze, amelyre Miklós Béla miniszterelnök meghívta Tildy Zoltánt, Rákosi Mátyást, Szakasits Árpádot és Veres Pétert, a pártok vezetőit is, akik akkor még a kormányon kívül állottak. A minisztertanácson a kommunisták és parasztpártiak mindenképpen ki akarták erőszakolni Vorosilov kívánságát, és ragaszkodtak az összes német kitelepítéséhez. Legfeljebb olyan kiemelkedő emberek számára akartak mentességet biztosítani, akik a demokrácia érdekében közismert tevékenységet fejtettek ki.
Erre a minisztertanácsra magam is felkészültem, s kimutattam azt, hogy nincs is az ország területén annyi német ajkú lakós, mint amennyit Vorosilov kitelepíteni követel.
Az 1940-es népszámlálási adatok szerint összesen 477000 német ajkú lakost mutattak ki. Kifejtettem, hogy semmi körülmények között sem szabad a német ajkú lakosságot kollektív felelősségre vonás alapján eltávolítani az országból. Sem a történelem, sem az emberiség előtt nem tudnánk indokolni egy ilyen intézkedést. Ellenben ki kell telepíteni a bűnös németeket, egyéni felelősségre vonás alapján.
Javasoltam, hogy állapítson meg a minisztertanács a kitelepítésre nézve négy kategóriát. Az első kategóriába tartozzanak azok, akik az 1940-es népszámláláson nemcsak anyanyelvükre nézve, de nemzetiségükre nézve is németnek vallották magukat. A nemzeti érzelem kinyilvánítása akkor már állásfoglalás volt, mindenki tudta,hogy a német nemzetiségű lakósságot Hitler a világ minden táján a maga imperialista törekvései eszközének tekintette.
A második kategóriába vegyük azokat, akik beléptek a magyarellenes Volksbund-szervezetbe. A harmadik kategóriába tartozzanak azok, akik a háború folyamán önként beléptek valamely német fegyveres lakulatba, az SS-be vagy az SA-ba. Végül a negyedik kategóriába soroljuk azokat, akik német nevüket egyszer már magyarra változtatták, a hitlerizmus alatt azonban ismét visszanémetesítették.
Közöltem a minisztertanáccsal, hogy ezekbe a kategóriákba valamivel több, mint háromszázezer magyarországi német tartozik bele. Nincs okunk arra, hogy a becsületes hazafias, magyar érzelmű németeket üldözzük. A minisztertanács javaslatomat elfogadta, s utasítást adott a belügyminiszternek, hogy ezen az alapon dolgozza ki a magyarországi németek kitelepítésének tervét.
Csak később tudtam meg, amikor a németek kitelepítése ténylegesen megkezdődött, hogy a potsdami döntés nem kötelezte Magyrországot a németek kitelepítésére, hanem csak felhatalmazta erre az eljárásra, és hogy Vorosilov félrevezette a magyar kormányt, amikor arról értesítette, hogy a németeket köteles kitelepíteni.”
10. Harry S.Truman (1884-1972) az USA harmincharmadik elnöke 1945-1953. között. Demokrata párti politikus.
1945-ben Franklin D. Roosveltet váltotta fel az elnöki székben. Részt vett az ENSZ alakulást jelentő San-Francisko-i konferencián, majd 1945. tavaszán a potsdami találkozón. Döntést hozott az első amerikai atombomba bevetéséről (Hirosima, Nagaszaki 1945. aug.) Japán ellen. „Elegem van a szovjetek dédelgetéséből” - jelentette ki 1946-ban.
Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor
2009. szeptember